Hanna megkapta a félévi bizony(h)ítványát. Örömmel újságolta, hogy "csak" 3 négyese van, igen, csakhogy mindhárom a fõ tantárgyakból (matek, környezet, nyelvtan ). Nem baj, még mindig azt mondom, rosszabb ne legyen. Irodalomból remekel, de iszonyatosan figyelmetlen, szórakozott. Gondolom, ezért mondták a tanítónénik, hogy jobb is lehetne. Nagyon beteges, 44 napot hiányzott, legutóbb épp a múlt héten, mandula- és nyirokcsomó gyulladással volt itthon.

***

Ármin pszichonéninél tett látogatása - vagy nem az - nagy áttörést hozott a legnagyobb (nempublikus ) problémájával kapcsolatosan, úgyhogy boldogság van.

Valami miatt kb 2 hétig nem szeretett oviba járni, most újra szeret, egyedül megy sokszor, Marci barátjával sülve-fõve együtt vannak, szinte az egész hétvégét náluk töltötte. (Most pedig itt van nálunk 3 játszópajtás.) Szeptembertõl iskola, szerencsére Marci is megy, és nem bántam meg, hogy 1 évet itthon tartottam Ármint, a rajzai egyre szebbek, egyre több színt használ, egyre figyelmesebb, összeszedettebb, türelmesebb, puzzle-kat, nagy legóautókat rak össze.

***

Álmos szövegeit nem gyõzöm írni, többnyire a fészbúkra pötyögöm be. Biztos boldogok tõle az ismerõseim.

Néhány:

Hanna rongyokból ruhát szabott a játékszarvasnak, nehezen vitte az olló az anyagot. Álmos:

- Fájni fog!!!

- Kinek? A szarvasnak?

- Nem, a ruhának!

+++

- Ki kér gyerekpezsgõt?

- ÉÉéén iiis!

- Álmos, ezt nem szereted, csípõs.

- Kiflivel kérem!

+++

Álmos fürdik. Kiszól a kádból:

- Kéjek hokkit, fájik jábam! - Kérek zoknit, fázik a lábam.

+++

Ezt gyakran hangoztatja:

- Nem látok a szememtõl!

Egyre jobban érteni egyébként, mit mond. Énekel, versel, és számítógépen játszik, több gyerekeknek való játékban egyedül lépked szinteket. . Tényleg olyan, mint az öcsém.

"Érzelmileg elmaradott" hatésfélévesem rajza:

A "mûvész" magyarázata pedig: ez egy csontváz, fekszik a koporsóban , mellette egy kis csontváz . (Jatudom, az emberábárzolása se mûködik igazán, nem csak csontvázak esetében , pedig 10-12 éves korig ez az intelligencia fokmérõje (valamelyik okoskönyvben olvastam), hát, majd mi rácáfolunk, hogy nem hülyegyerek Ármin, csak furcsa. )

Namost miért is csodálkozunk ezen, mikor ilyen pulcsikat -lásd lent - veszek neki a bolhapiacon? (És aaaannnyira örült neki... ) Szerintem a pszichiáterek a tenyerüket dörzsölnék, ha családterápiára járnánk hozzájuk.

Most egyébként teljes menetfelszerelésben, orráig cipzározott koponya-kapucnival elment biciklizni. Reszkess, Szentgyörgy.

Lejárt Ármin szervíze, vagyishogy: nem kell többet pszichológushoz vinnünk, ugyanis ennek értelme a nullával egyenlõ. Háromból három esetben Árminnal nem tudtak mit kezdeni, nem szólt, nem csinált semmit, sõt, ott sem tudtam hagyni, mert tépte fel az ajtót és rohant utánam. (Ilyent még ovis beszoktatós korában sem csinált.)

Ma voltunk az utolsó megbeszélésen apjával a nagyon kedves pszichológusnõnél. Mondjuk ott kezdõdött, hogy rosszul emlékeztem az idõpontra, ezért egy órával elõbb már a nevtanban tobzódtunk, F. elemében volt, ott röhögtem össze magam a folyosón az idétlenségein. Mondtam neki, õt is itt kellene hagyni egy kis terápiára. Mikor aztán sorra kerültünk, a pszichonéni duruzsolt, én lelkifurdaltam, apjuk meg mélyeket sóhajtozott mellettem a kanapén (mint késõbb kiderült, azért, mert álmos volt, kifáradt az egy órás semmittevésben és az én szórakoztatásomban ).

Az egy óra alatt olyanok derültek ki, mint pl. lehet, hogy nem dolgoztuk fel Andris halálát, meg, hogy Ármin szeparációsszorong, nem akar tõlem elszakadni, mert én is magamhoz láncolom a tudatom alatt ;  megrekedt érzelmileg a 2-3 évesek szintjén,  Ödipusz-komplexusa van, etc, etc. Addig az õ problémái sem szûnnek, amíg mi nem teszünk rendet magunkban, kezdve azzal, hogy a párkapcsolatunk a gyerekektõl vált függõvé, legyünk többet kettesben (hámér, legutóbb is nélkülük mentünk Bajára futni, igaz, apjuk a sétája, én meg a futás közben egyfolytában azon gondolkodtunk, mi lehet velük itthon és mit csináltak volna, ha mégis elvittük volna õket magunkkal. ). Aztááán, ha sikerült magunkban-magunkkal rendezni az ezidáig nem tudatosult problémáinkat, jöhet a kognitív viselkedésterápia, aminek szemléletes példája ugye a Szuperdada sorozat (tudjátok, amelyikben állatmódra õrjöngnek a dedek, de jön a kontyos csodanéni és kezesbárányokká varázsolja õket) nyolcvannyolc epizódjában nyomon követhetõ abszolút.

Úgyhogy hajrá.

(P.S.: 1.: Nem, nem csalódtam a pszichológusban, még ha a posztom elég irónikusra is sikeredett; szerintem nagyon jó szakember és rávilágított sok dologra. 2.: Az emberek többsége nem vállalja arccalnévvel, hogy a nagy nyilvánosság elõtt kiteregeti a lelki szennyesét, pláne nem a gyereke szennyesét, úgyhogy nem kérnék ide okoskodó, piszkálódó, vagy gúnyos hozzászólásokat, ha lehet. (Nem, mintha az utóbbi idõben érkeztek volna ilyenek, nade tuti, ami fix. )

F. december 5. óta szabadságon van, bennem pedig tombol azóta az aranyélet-fíling. Mert: hozza-viszi a gyerekeket ovibaiskolábanéptáncramamához, bevásárol , megszerelte az összes elképzelhetõ és elképzelhetetlen dolgot itthon: a gyerekek villanyvasútját és biciklijeit, Ármin elszakadt benticipõjét, a mosógépet, a porszívót (azt többször is ), a szobamérleget, a karácsonyi fénycsövet, leszedte és visszatette a függönyöket, ma pedig a legapróbb alkatrészekig kipakolta és kimosta  a hûtõt.  

Teszi mindezt úgy, hogy napokkal ezelõtt becsípõdött a dereka, vagymi. A történelem ismétli önmagát, mert tavaly karácsonykor ugyanez volt. Ha valaki tud egy normális ideggyógyászt, szóljon.

Én mindezalatt vígan futkározhatok, csinálhatom a kidnkshfkghk (csúnya szó helye )  újságot, foglalkozhatok a gyerekekkel. Ma pl. megsütjük a mézeskalácsokat.

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kék meg egy lila. Ez a kék elment a lilával az óceánhoz. Átöltöztek a fürdõruhájukba. De azt még megmondom, hogy akkoriban a víz fehér volt, mint a felhõ, a virágok meg csak fiú színekben pompáztak. A lila nem akart a kékkel a vízbe menni. De lássátok csak! Amikor a kék bement az óceánba, az kék lett! A lila meg felvette az úszógumiját és a vízbe akart ugrani, amikor egy kislány véletlenül felrúgta. A kislány fordult, hogy bocsánatot kérjen és meglepetten látta, hogy a virágok lilában pompáznak."

Néhány órája, mióta ma egy fotót kaptam facebook-on, fojtogat valami fájdalomféle, valami meghatottságféle, valami felemelõérzés-féle, meg valami... valami boldogságféle is.

Mert boldog vagyok, hogy nincsenek elfelejtve az alig élt gyerekek, és azok, akik meghaltak, mielõtt megszülettek volna, hogy évrõl-évre lámpások, mécsesek gyúlnak értük, és pillangó készül a mécsesekbõl, és sokszáz fehér lufi emelkedik a magasba... Most csak fojtogat a sírás, de, ha ott lettem volna Kaposváron vasárnap este, biztos zokogtam volna.

De nem, idén sem tudtunk elmenni a Csillagtestvérek Éjszakájára, Kaposvár fõterére. Nem mentünk, mert délelõtt Baján félmaratont futottam... Nem mentünk, mert Álmos még kicsi testben, Ármin pedig lélekben ehhez... De jövõre menni kell. Megbeszéltük apájukkal, hogy ott kell lennünk. Mindenképpen. Akárhogyan.

Nem beszéltük meg elõre, a szervezõk mégis gondoltak ránk. Andris lámpása ott világított a többi kicsi angyal lámpása között. Nem tudok mit mondani, mert erre nincsenek szavak, de Vianya úgyis tudja, mit gondolok.

CSILLAGTESTVÉREK ÉJSZAKÁJA

... gyerek beteg.

Ármin a múlt héten kezdett köhögni, de most hasmarssal küzd. Álmos úgy köhög éjszakánként, hogy nem tud aludni. Nappal sem tud aludni. (És természetesen így én sem tudok aludni, úgyhogy a világ összes zombija elbújhat mellettem... )

Hanna ugyancsak köhög (kész tüdõszanatórium vagyunk). De ma annyira rosszul volt, hogy hazaküldték a suliból. Ha jól számolom, idén már harmadszor kellett hazahozni, és még csak november van.

Úgyhogy holnap családilag meglátogatjuk a doktornénit.

(Jegyzem meg, én is egyfolytában orrot fújok, valamire allergiás vagyok, a tegnap esti futásom után jött ki rajtam. De vajon mi virágzik november végén? )

Kedélyesen elbeszélgettem az anyukákkal, mire cirka 2 óra várakozás után a tanítónénik színe elé kerülhettem tegnap délután a suliban... :)

Mutatták a naplót, ami tele volt négyesekkel és ötösökkel. De fõleg inkább négyesekkel. "Hannácskával nincs semmi baj, sokat jelentkezik, szépek az eredményei, bár többre lenne képes." Na, ezen utóbbi mondaton nem bosszankodtam, hanem örültem neki. Hát nem is olyan gáz az a sok négyes, fõleg, ha lehetne jobb is.   Mutatták a felmérõit, egy-egy ponttal marad le többnyire az ötöstõl. Ahhoz képest, milyen sokat hiányzott az utóbbi idõben, pláne nem rosszak ezek az eredmények. Tanítónénik szerint õ olvas a legszebben és a legnagyobb a szókincse, de nagyon határozatlan, amikor felel, vagy tartalmat mond fel. Ebben kellene erõsíteni. Meg abban, hogy ne játsza Teréz anyát, és ne engedje át másnak a lehetõséget és a dicsõséget, ami egyébként õt illetné. Mondtak példákat is a tanító nénik, de ezeket megtartom magamnak (meg a családnak).

Úgyhogy összességében elégedett vagyok és nyugodt Hanna elõmenetelét illetõen egyelõre. Holnap nyílt nap lesz megint, beülök és megnézem, mit produkál. 

***

Ármint "szervízbe" hordjuk, mint már említettem, dührohamai, nembeszélése és egyéb nempublikus problémái miatt. Két foglalkozáson volt már, de pszichonéni nem bírta szóra még. Valahogy nem  sikerült a bizalmába férkõznie, pedig igyekszik, és nagyon kedves. Mivel Ármin kézzel-lábbal kapaszkodik belénk, elõször apja, majd én is bent maradtam vele az órákon. Semmire nem hajlandó, csak társasozott egyet, és nagy nehezen épített kockákból. Közölte utána velem, hogy õ nem szeret oda járni, és mindenki hagyja békén. Nem tudom, mi lesz, de bízok a tudományban.

Egyébkétn egyre "rendesebben" viselkedik, jóbarátja Marci, akivel szinte az összes hétvégét együtt töltik, hol  Marci van nálunk, hol Ármin náluk. Legóznak, rohangálnak az udvaron, bicikliznek, fociznak. Legutóbb Marci nálunk ebédelt, Ármin pedig ott vacsorázott. Vasárnap este ennek ellenére azon nyekergett Ármin, hogy holnap ovi és õ alig játszhatott Marcival... Vasárnap Bence is csatlakozott hozzájuk, sõt Álmos is ott rohangált velük az udvaron.

***

Álmos kis kópé, jóban rosszban együtt van a bátyjával és utánozza, beszél sokat, énekel és versel. Kértem tegnap, hogy mondjon Feri papának egy verset. Mire õ:

- Vers.

Zsófi régen volt már nálunk, pedig bírják egymást nagyon Hannával. Ma egy kicsit eljött. Kaptak az alkalmon, és kinevezték a teraszt színpadnak. Amikor sötét lett, bevonultak a nappaliba, bekapcsolták a jutubon Shakirát, és táncolnak. Igazgatják egymást, tervezgetnek, kitalálták, hogy a farsangon majd elõadják, hát fantasztikusak. Zsófi nagyon ügyes, Hanna kevésbé, másféle mozgáshoz van szokva. Riszálni se tud, de majd megtanul.

Hannáék minden matekóra elején fejszámolnak, ez az úgynevezett buksis feladat. Neki nem megy túl jól, már 2 nagynégyest összeszedett belõle. (A módszer a következõ: 20 feladatot mond Zsuzsa néni szóban, õk leírják az eredményt, ha 1 rossz belõle, akkor négyes, és így tovább, ha 4 rossz, akkor egyes, ezek kisjegyek, 10-bõl kerül ki egy nagyjegy.) Ma kiskettest kapott. Mondom neki este, hogy akkor most fejszámolást gyakorlunk. Ármin:

- Jó, számoljuk meg, kinek hány feje van!

(Hát, nekem mondjuk sok így estefelé, fõleg, mikor egyedül vagyok velük hét óráig... )