Hanna nagyon készül a kis barátnõje szülinapi zsúrjára. Tegnap megvettem neki az ajándékokat (persze, Hanna is olyant szeretne tõlünk a szülinapjára, mint amit õ visz A.-nak... )

Kérdem tõle ma: ugye nem fecsegte ki, mi lesz az ajándék? Erre õ a világ legtermészetesebb hangján, az arcán azzal a hannás magátólértetõdõség-kifejezéssel:

- De igen, hát kérdezte!

- És, mit mondott, tetszik neki az ajándék?

- Azt nem mndta, csak megkérdezte, hogy "és még"?

Amúgy ma voltunk sportorvosnál, a szokásos évi vizsgálaton. Örült neki, hogy lemaradt a környezetóráról, mert még mindig nem tudta bepótolni az 1 hetes múltkori hiányzását, és minden óra elején röpdolgozat van... (Egész hétvégén tanulni fogunk, bizisten... ) Minden rendben vele, bár nem tökéletes még a lábboltozata, sokat járjon mezítláb, 29 kiló és 137 centi magas, és továbbra sem kell neki szemüveg.

Tegnap kirándulni voltunk Hanna helyi tánccsoportjával Kalocsán, Hajóson és Faddon. Nagyon szép helyeken jártunk, Hanna is nagyon élvezte, és én is.

Annával a hajósi érseki kastély kertjében.

- Szeretnék itt hercegnõ lenni, anya! - nem zavarta, hogy ez egy érseki kastély...

De most nem is ezen van a lényeg, hanem a tõlünk 6 km-re található Fadd (arra szoktam futni ) mesegalériáján, annak is a gazdáján, Gáti Mariannon.

Én még ilyen végletekig tiszta, bölcs EMBERREL 39 év alatt nem találkoztam. Író, költõ, szobrász, festõ és életmûvész egy személyben ez a hölgy. Fadd közepén él egy parasztházban, a férjével és a fiával, ide álmodta és itt alakította ki mesegalériáját, ahova csoportosan térhetnek be a látogatók. Mi is beléptünk az együttes tagjaival és a kísérõ szülõkkel együtt tegnap délután a székelykapun - és megszûnt számunkra az idõ.

Míg Mariann nekünk, felnõtteknek mesélt, addig a gyerekek hátul a kertben játszottak és papírpillangókat készítettek. Mi pedig a pici házban, amely tele van szobrokkal, tûzzománc képekkel, üvegfestményekkel, mind-mind egy-egy mesebeli, mítoszbeli jelenet, vagy gondolat, hitvallás, jelkép, és mind egyedi, megismételhetetlen és csoda, ittuk a mûvésznõ szavait.

Valami õsi, valami éteri van ott jelen, abban a kis udvarban a házban. Mialatt a gyerekek álltak bent a mi helyünkön és hallgatták a sajátos mesét, addig az anyukákkal kint, többen is és egymástól függetlenül azon áradoztunk, hogy valamennyi virág, az árvácskáktól a rózsáig, muskátliig, színes, él és virul, mintha nem is õsz lenne ott, hanem örök tavasz. "Valami tényleg van itt a levegõben"- mondtuk.

Hazafelé a buszban Hanna nem gyõzött mesélni arról, mit hallott a "nénitõl" a meseházban. (Ugyanazt, mint mi, csak gyerekek számára is befogadhatóan.)

- Képzeld, anya, azt mondta a néni, hogy ne csak a rosszat vegyük észre, azt mondjuk, mi az, ami nincs, hanem örüljünk annak, amink van... És képzeld, anya, a néni mutatott egy sárga gömböt, amit, ha megfordítunk és kívánunk valamit, teljesülni fog, de csakis akkor, ha nagyon akarjuk, és sokat teszünk érte... És a néni mutatott egy képet egy könyvben, meg egy fakérget, és ráfújt a fakéregre, amit megfordított, és ugyanaz a kép volt rajta, mint a könyvben... - és csak mesélt, mesélt, közben azt a foszforeszkáló, virágmotívumos kövecskét szorongatta a kezében, amit ott kapott.

Valahogy nekem is megtisztult a lelkem a pár óra alatt, míg Mariannék portáján voltunk. Köszönjük az élményt, kedves Gáti Mariann.

MÍTOSZ MESEGALÉRIA, FADD

Hétfõn este lefutottam éééletem legjobb idejét. Igaz, rövid távon, 4,3 km-en (körbefutottam a falut este), de azért nekem nagyon jó ez... Tiszta boldog vagyok.

23 perc 12 mp; 5:24-es ezrek.

Tudom, nem nagy idõ, de nekem az, és az enyém... (Ahhoz képest pláne nagy, hogy márciusban ugyanezt a távot kb. 35 perc alatt tettem meg... ) Bár egyszer megálltam pár mp-re, lenyomtam a stoppert, mert jött egy busz szemben - az úton futottam, mert a járda a futás szempontjából életveszélyes sok helyen - és nem szerettem volna áldozattá válni. Igaz, hogy többletoxigénhez jutottam, de elindulni és újra felvenni a tempót sokkal nehezebb és "idõrablóbb" volt, mintha folyamatosan futottam volna.

Hannával Csík zenekart hallgattunk ebédkészítés közben (õ csinálta a salátát) :). Hallom ám most, este, ahogy énekli:

"De szeretnék én is majd jó sokáig élni,

Nézni, ahogy lánykából nõ lesz, aztán férfi..."

Lehet túl sok Sztárban sztárt nézett?

Tegnap Pakson Ki Mit Tud?-ot rendeztek. A szentgyörgyi néptáncegyüttes, ahol Hanna is táncol, minden évben képviselteti magát, eddig arany, ezüst minõsítésekkel jöttek haza. Piciket nem szoktak vinni az ifjúsági csoporttal, de most Hanna és Hajnalka is ott lehetett a gyermekcsoportból. Mikor megtudta, hogy nem csak a pécsváradi leányvásárra mehettek a nagyokkal, hanem erre a versenyre is elkísérhetik õket, madarat lehetett volna fogatni vele.

Persze, nem mondtam neki, hogy verseny lesz, mert szétizgulta volna magát. Csak ott tudta meg, hogy Magdi néni (a Tûzvirág "rettegett" vezetõje) lesz ráadásul az egyik zsûritag a tánc kategóriában, hát kiguvadtak a szemei rendesen... De nem félt. Én annál inkább, mikor megláttam a tûzvirágos tánctanárát, Dávid "bácsit" is a zsûri mögött, ahogy folyamatosan beszélgettek Magdi "nénivel" Hannáék fellépése alatt. Tartottam tõle, hogy Hanna jelenléte hátrányt jelent a dunaszentgyörgyi csoportnak, hisz két egyesületben táncolni egyszerre lehet, hogy nem ildomos...  De nem volt gond. Sõt, állítólag õket megdicsérték.

A csapat végül bronzot kapott, ami ugyancsak szépen csillog, és Hanna épp annyira örült neki, mintha arany minõsítésben részesültek volna. :)

Hanna egy lapra leírta a családtagok nevét, és most aláírásokat követel. Ármintól is.

- Én nem írom alá! Miért nem elég, ha mondom, hogy a családtag vagyok, és kész!

- De azt bárki mondhatja! Írd alá és kész!

Jól eltûntem... De azért tegnap gyorsan összedobtam egy õszi sablont azért.

Élet zajlik, ha a nap 48 órából állna, az se volna elég.

Címszavakban...

- Most épp kölkek betegek, egyik náthásabb, mint a másik.

- Ármint "szervízbe" hordjuk (apja így hívja :D), egyelõre a családi anamnézisen vagyunk túl apjával, és reméljük a legjobbakat. :) Tegnap megtanult cipõt kötni, és most körülrajongjuk. (Óvó néni közölte vele, hogy kösse be õ, és õ bekötötte. Kb 2 hete gyakorolta apjával, de még nem ment a masni. Úgy tûnik, tegnapra ülepedett le a tudása. :) Sokat épít, biciklizik, hatalmas szövege van, és az új (immár harmadik ) szemüvegében meg a kötött pulcsijában úgy néz ki, mint egy mini egyetemista.

- Álmos fejlõdik, észben és akaratban, emellett mindene Ármin, megy utána mindig, mint a kiskutya. Mondatokban beszél, mármint 3-4 szavasokban, amit értünk, egyébként barokk körmondatokban, amik tele vannak halandzsával és nem értjük. Énekel, legújabb a "Lovas kocsin, mimimimimi" - ez a "Nem messze van ide Kalocsa" kezdetû népdalból idézet amúgy. Ha valaki nem jött volna rá.

- Hanna táncol és táncol és táncol... Nagy megtiszteltetés érte, a Vadrózsa (helyi együttes, ahol még a Tûzvirág mellett táncol és nagyon szereti) ifjúsági csoportjával elmehetett Pécsváradra a leányvásárra. Végig állta és táncolta az egész napot a nyolcvannyolc alsószoknyájában (nem nagyon lehetett leülni), mint utóbb kiderült, betegen.

Holnap meg Ki Mit Tudra mennek...

A suli megy. Nem a legjobban, de nem is rosszul. Sok a négyes (röpdolgozatok környezetbõl minden óra elején és matekból, egy hiba négyes, és így tovább...), de már kezdem feladni a maximalizmusomat. Örülök, hogy így is jól teljesít. Itthon is kellene tanulni, de nem szívesen nyúzom.

- Én meg... vagyok. Sokszor a plafonon, de mégis boldog vagyok, mert itt ez a 3 csoda. :D Apjuk estig dolgozik, így nagyságrendekkel nehezebb az élet, futni alig tudok elmenni, csak sötétben, akkor is rövideket (de hozzám képest gyorsakat), bár hétvégén a társammal lenyomtunk 12,6 km-t, jó volt. :) Torna abszolút kilõve, pedig hiányzik nagyon. Jah, és szakdogát kéne írnom. Lehetõleg áprilisig. Mondanom se kell, hogy egy sort sem írtam hozzá az utóbbi jónéhány hónap alatt...

Na, akkor mesélek. (Most lépjetek ki )

Lefutottam életem elsõ versenyét, akkora gigamega élmény volt, hogy napokig a hatása alatt voltam, még aludni se tudtam utána (se elõtte), hát nem gondoltam volna, hogy ez ilyen... Mikor majdnem ezer ember fut együtt... Látod magad elõtt a tömeget, és a forduló után meg egyenesen Atomanti meg Kokó ereszkedik veled szembe és hajtogatja a hajráhajrá-t... :D Meg az emberek az utcán, a gyerekek a frissítõvel... Ehh, élmény volt, na. :)

Bár nehézkesen indult az a szeptember 14-i nap, mert esett az esõ, de mi családi programnak szántuk ezt, ergo én nem magam miatt idegeskedtem (max. nem futom végig, mivanakkor), hanem a kölkek meg az apjuk miatt, hogy mit fognak a szakadó esõben a prérin csinálni amíg én rohangálok?  De ez is megoldódott. Hatalmas sátor várt ott nindenkit, lehetett enni-inni, játszóházazni,k sógornõm is megérkezett Abigéllel, sokat segített F.-nek, úgyhogy a nagyok felügyelete megoldódott, Álmos pedig elaludt a babakocsiban.

De ne rohanjak ennyire elõre... Odaértünk, felvettem a rajtszámomat meg a csipet, meg a kütyüket, amiket ajándékba kaptunk, nameg a gyönyörû sárga technikai reklámpólót is magamra öltöttem, úgy néztem ki, mint egy papagáj... Ármin közben természetesen megéhezett,, úgyhogy nekiálltak kürtöskalácsot tízóraizni, Álmos kirámolta az ajándékzacsiból az almámat meg a csokimat, utóbbiból jóízûen falatozni is kezdett... A csippel, ami az idõnket hivatott mérni, elkínlódtam egy darabig, nem tudtam, hogyismitis, mire F. megoldotta a problémát és személyesen kötözte fel a cipõmre.

Aztán jött Béres Alexandra és a bemelegítés, amirõl én félig lemaradtam, mert 10 perceként kerestem fel a helyet, ahova a király is gyalog. Aztán rajthoz álltunk... Elõl a  31,6 km-esek, aztán a 21-esek, aztán mi, a 14-esek és a hetesek... és rajt! Lestem ki oldalra, de akkora volt a tömeg, hogy egy családtagomat se láttam, pedig F. ott szurkolt nekem, és elcsíptem kereszttesómtól egy "Hajrá, Emmanéni"-t is.

Gyorsan kezdtünk, túl gyorsan, azt hittem, nem fogom bírni, de a lejtõ besegített, és ráállt a szervezetem egy bizonyos tempóra. (Az elsõ 2 km-t 6 perc/km alatt tettem meg így. :)) Esett az esõ, a cipõm már az elején beázott, egy ideig zavart, hogy a vízben tocsogok, de aztán nem érdekelt, és azt se tudtam már,, hogy esik-e az esõ, avagy sem. Drukkoltak a járókelõk, a frissítõállomásoknál zene is szólt, aztán jött az iszonyat meredek emelkedõ, elõbb betonon, aztán sárbanfûben, ott sokat sétáltam felfelé. Lefelé már tudtam volna igyekezni, ha nem féltem volna attól, hogy kitöröm a bokám, vagy hasra esek... Brutális volt. Jöttek aztán a lépcsõk, fel, le, sárosak, vizesek voltak, iszonyatosan csúsztak, a  macskakövek nemkülönben, a Duna-parton, aztán még szõlõtõkék között is futottunk, valami szenzációs volt. :D Többen megjegyezték, hogy ez nem szerepelt az edzéstervükben, amúgy ez a terepfutás keresztedzésnek is jó lett volna... Volt, aki bevásárlókocsit maga elõtt tolva futott, egy kaposvári tûzoltó (F. kedvence lett :)) teljes menetfelszerelésben teljesítette a 31,6 km-es távot, egy lány vikingsapkában volt, szóval akadtak közöttünk õrültek bõven.

Én magamhoz képest is nagyon jól bírtam, bár volt egy szakasz, ahol azt éreztem, hogy el fogok ájulni, de miután megmagyaráztam magamnak, hogy nincs okom arra, hogy elvágódjak, ittam is, túl se terheltem magam, elmúlt az érzés. A katolikus templomon is átmentünk... Ott pihentem egy kicsit, mert nem illett átrobogni ugye a szentélyen, szépen átsétáltunk... :) És anyu, apu ott álltak a kordon mögött az egyik keresztezõdésben, már messzirõl láttam õket, olyan nagy erõt adtak! Bementek Paksra szurkolni nekem. Mint késõbb kiderült, az elõttem fényévekkel futó ismerõsünktõl (aki tulajdonképpen megfertõzött a futás szeretetével ) kérdezték meg, hogy merre lehetek... De Móni megnyugtatta õket, hogy érkezem majd... Mikor végre ez is bekövetkezett, anyum a szokásos aggódásával kérdezte, hogy: "Sok van még vissza, kislányom?"... Aztán ismét hegy és völgy, de immár betonon, és a céééél...  Én 1 óra 35 percet mértem magamnak, amivel kb 10 perccel a tervezett idõm elõtt értem be (1:51 volt egyébként a szintidõ), de aztán a hivatalos mérés szerint 1:33:35 alatt tettem meg a 14,3 km-t. Ez a 29. helyhez volt elegendõ, ami épp a középmezõny kellõs közepét jelenti, tekintve, hogy ezen a távon 58 nõi induló volt. Úgy örültem, mintha legalább elsõ lettem volna, hiszen végig azon paráztam az elõtte levõ hetekbben, hogy fel ne vegyen a záróbusz... Kaptam szép érmet meg bort is, és ott várt apjuk a célban az alvó Bulcsúval, és vigyorgott, és úgy örültem neki! A futótársaim is ott voltak, egymásnak is örültünk... Fantasztikus, elmesélhetetlen, leírhatatlan érzés  volt az egész.

Aztán haza kellett jönnünk, hogy átöltözhessek, F. összedobott egy életmentõ rántottát, amíg készülõdtem, és a "gyerekektõl" (persze, hogy az apjuk ötlete volt) virágot és csokit kaptam...  Visszaverettünk az eredményhirdetésre (mert a meló az meló ); a nagyok ismét sógornõmre akaszkodtak és elmentek madarakat nézni, Álmos pedig a sátorban rohangált, fûvel-fával leállt beszélgetni és barátkozni, zabálnivaló volt, amíg a Csík Zenekar esti koncertjére vártunk. Az elsõ sorban álltunk Hannával, nagyon tetszett neki a koncert, és nekem is. Méltó megkoronázása volt a napnak. :)

Azóta még nem futottam, pedig igencsak viszket már a talpam... Jövõre több versenyen is indulnék szívem szerint, már csak az élmény, a magam megmérettetése (és a pólók ) miatt, de olyan magasak a nevezési díjak, hogy megvárom, hogy elõbb visszamenjek dolgozni. A márciusi bajai félmaraton az elsõ kitûzött célom, aztán persze mindenképpen  az atomfutás jövõre is - de már a 21 km-en... :) 

Hanna:

- Anya, megyek ma énekkarra!

- Te? Hisz nem is tudsz énekelni...

- Nem baj, azért megyek!

Júniusban azon "keseregtem", hogy Hanna a Tûzvirág aprói között marad. Pontosabban: nem ezen keseregtem, hisz teljesen természetes, hogy aki 1 éve táncol ott, az nem tud annyit, mint aki 3 éve ott koptatja a deszkákat. Olivérért fájt a szívem, hisz annyira aranyosan táncoltak együtt Hannával a gálán, és biztos voltam benne, hogy a kissrác is megy tovább, a többi ügyessel.

Aztán a meglepés a beiratkozáskor ért, akkor mondták, hogy mindenki marad a "négyeskében", mert jók, egyben vannak a csapatok, stb. (Dávid "bácsi" további kulisszatitkait nem teszem közzé. ) Nos, én ennek annyira örültem, mint amennyire nem örült a többi szülõ... Hát persze, tök érthetõ, hogyha nem voltak túl lelkesek, én se lettem volna a fellegekben, ha kiderül, hogy a több éve itt táncoló szuperügyes gyerekem nem mehet egy korcsoporttal feljebb...

Így a tegnapi próbán ismét együtt táncolt a két manó. Ha már eképpen alakult a "beosztás", akkor remélem, továbbra sem szedik szét õket.