Ma elég nyomi nap volt, bár az esõ nem esett. (Eddig.) Délelõtt elmentünk anyumékhoz az árból (sárból) kimentett borsót segítettem fejteni, sokra nem mentek szegények velem, mert Hannám a felét kiborította annak a mennyiségnek, amit kifejtettem... Cserébe a semmiért anyum küldött borsólevest és fánkot, így nem kellett fõznöm. A gyerkõk jót játszottak náluk, míg ott voltunk.

Olyan jót, hogy bealudtak délután és még mindig nyomják...

F. drága jó apósomnak segített ásni, ugyanis csõtörés volt náluk, így a virágoskert nem csak felülrõl, alulról is kapta az áldást... Végülis mindegy neki, szegénynek - a kertnek -, úgyis ki kellett mindent pusztítani, hogy apjukék leérjenek a vezetékhez.  Gyönyörû íriszei voltak ott anyósomnak... Hát, már nincsenek. F.-nek is hiányzott ez a meló nagyon; valami van az ízületeivel, az egész keze feje bedurrant, dagadt és fáj, de csak nem hagyja szegény 66 éves, szívbeteg apósomat egyedül túrni a folyós sarat... Sajnáltam õket.

Mivel Hanna a számítógépen mûkörmözött, fodrászkodott és tortát sütött, én dolgozni nem tudtam - nem akartam, na - ledõltem Árminom mellé és megnéztem azt a filmet, amit tegnap éjjel már elkezdtem. Ezt:

Ralph Fiennes Az angol beteg és A napfény íze óta az egyik kedvencem. Cate Winslet-et pedig alig ismertem meg az elején, a Titanic óta úgy lefogyott. Sajnos még nem értem a film legvégére, ugyanis döglõdik a DVD-lejátszónk, legfeljebb befejezem itt a gépen, mert iszonyatosan tetszik a film.

Köszi, öcsém!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.