Itt volt egyik nap anyukám, és monmdta - már nem elõször -, hogy milyen jó, hogy én ennyit játszok a gyerekekkel, és, hogy õ nem játszott velünk soha. Namost, ez nem is így van, mert nem játszok velük annyit, amennyit jó lenne, és az sem igaz, hogy õ nem játszott velünk, mert emlékszem rá, mennyit énekeltünk, legóztunk, tollaslabdáztunk, apuval fociztunk. Soha nem volt hiányérzetem, nem unatkoztam, pedig 14 éves koromig testvérem sem volt. Ideje sem engedte volna egyébként, hogy annyit üljön mellettem, mint amennyit én ülök az enyémek mellett: nem volt automata mosógép, mosogatógép, volt viszont hatalmas kert, amit mûvelni kellett, még a napi munka és a háztartás vezetése mellett.
A játék nálunk sem mindig a szó szoros értelmében folyik. A legjobban ugyanis azt élvezik, ha fõzhetnek velem (ami után én többet takarítok, mint amennyi ideig a fõzés tart %mrgreen%), imádnak az apjukkal kertészkedni, autót mosni; és még vasalnak is; Ármin legutóbb így:

Hanna pedig olyan precízen összehajtogatja a ruhákat, hogy nem is kell újrahajtogatnom õket. Nekik még ez is játék, nekem pedig öröm, hogy ott ügyködnek a közelemben. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.