Azt mondta anno a fõnököm énnekem, hogy dühbõl soha ne írjak. Nem mindig tudtam megfogadni a tanácsát, mint ahogy most sem tudom - legfeljebb késõbb privátolom ezt a bejegyzést...

Nade.

Nem mondom, hogy nincsenek ellenségeim, mert vannak, de azt is el tudom mondani, hogy eddig, akárhol megfordultam (értem itt mondjuk a munkahelyeimet, volt egypár, és mindenütt elég sok idõt eltöltöttem), mindenhol elfogadtak, merem azt mondani, kedveltek. Úgy általában szeretem is az embereket, ha mosolygok valakire, vagy kedves vagyok valakivel, azt õszintén teszem. Javíthatatlan hibám - bár azon vagyok, hogy változtassak ezen, de 35 évesen elég nehéz -, hogy indulatos vagyok, hogyúgymondjam: hamar felkapom a vizet, és ilyenkor hajlamos vagyok odamondogatni akkor is, ha nincs igazam. (Ezt késõbb szoktam belátni, és az esetek nagy részében, ha mód van rá bocsánatot is kérek érte.) Mióta a gyerekekkel itthon vagyok, több fórumban is "beszélgetek" - így itt a blogolon is -, volt jónéhány konfliktusom emberkékkel, ezek egy részét (mondjuk úgy 98 százalékát) tisztáztuk, más részét nem, mert nem volt rá fogadókészség, vagy, mert egyáltalán értelme sem volt. Mindezzel együtt is azt mondhatom: általában jól megértetem magam másokkal és elfogadnak engem, ennek egy okát látom: még vallom, hogy az emberek alapvetõen jók, és eképpen állok hozzájuk.

Van itt a blogolon is néhány szimpatikus ember, akiknek rendszeresen olvasom, olvastam a blogját, figyelemmel kísértem az életüket, s volt köztük, aki különösen közel került a szívemhez, és úgy gondoltam, nem érvényes rá a "madarat tolláról, embert barátjáról" mondás közhelyessége. MOst is így gondolom, persze. Mégsem hiszem, hogy olvasnom kéne õt a továbbiakban, mert a szórakozásból (vagy nem tudom, milyen megfontolásból) mindig más néven, illetve névtelenül, de ugyanabban a stílusban és így önmagát meg nem tagadhatatlanul hozzá (is) kommentelõ - és hozzá közel álló - vagy egykor közel állt (ezt sosem tudom) - úriemberrel nagyon nem jövök ki, és ez enyhe kifejezés. Aki engem gyûlölködõnek, meg nagyképûnek tart, az nagyon téved (nagyképûnek mondjuk akár tarthat is, bár nincs mire felvágnom, tudtommal nem is teszem, ám, ha így látnak mások, hát vállalom, de, hogy gyûlölködõ legyek, azt kikérem magamnak :() Szóval: azért nem fogom õt olvasni, mert úgysem bírom ki, hogy ne kommenteljek... :D Annál jobban kedvelem õt, mint, hogy ne kíméljem meg magamtól. Ez most így lehet hülyén hangzik... De evvan. Másrészt meg nem szeretném úgy karbantartani a vérnyomásomat, hogy árnyékboxolást végzek olyan emberekkel, akik nagyokosan, költõktõl idézgetve vélt vagy valós igazságokat írogatnak boldog-boldogtalan blogjába (vajon az említett illetõ miért nem nyit egy blogot magának, illetve, ha nyit, miért törli ki állandóan ), s meg akarják nekem magyarázni, hogy én mit gondolok és miért írom, amit gondolok.

Nos, ez lehet értelmetlennek tûnik - az is -, de nekem jót tett, ugyanis mindjárt jobban érzem magam attól, hogy kiadtam a gõzt.

És most a legérvényesebb ide is a mondás: ez az én blogom, ahova azt írok, amit én akarok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.