Hanna a tánccsoportjával holnap Nagykarácsonyba megy, a Mikuláshoz. Házi feladat, hogy egy 15x15-ös dobozban vigyen pár megunt játékot, és õ is választhat majd egy dobozt ott, meglepetésként. Apjuk csinált neki kartonból egy klassz kis dobozt, én majd bevonom csomagolópapírral. Összeszedtem két plüss kulcstartót, két könyvet, meg egy autót. Na, azt az ordítást, mikor megmutattam nekik, hogy ez megy a meglepicsomagba a Mikuláshoz... Hanna keservesen sírt, hogy "Dehátezeket én nagyon szeretem, Erzsimamától kaptam õõõket...", Ármin meg: "De ez az én autóóóm..." És folytak a könnyeik, mint a záporesõ. Úgyhogy megegyeztünk, hogy holnap veszek pár kis játékot a dobozba, azt viszi majd Hanna Nagykarácsonyba...

Nem irigyek pedig, szomszéd Zsófi nyáron, akárhányszor átjött, játékkal ment haza, ha van itt valaki, szívesen halmozzák el a játékaikkal õket, és örömmel ajándékoznak, Hanna különféle kreatívságaival egy nagy táskát töltött meg a múltkor, a mamája névnapjára. De ez valahogy más volt, örökre búcsút kellett volna mondaniuk a dolgaiknak. 

Olyanok, mint én. A legapróbb tárgyhoz is nagyon tudok ragaszkodni (hát még emberekhez... ) És ez nem mindig jó, sõt, inkább rossz. Úgyhogy, a magam érzéseibõl kiindulva, ha nem muszáj, nem kegyetlenkedek velük azzal, hogy "Márpedig odaadod a játékodat, ha tetszik, ha nem..." Inkább megoldjuk máshogy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.