Nem titok, de egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy az egyetemen egyelõre csak az abszolutóriumom van meg, a szakdolgozatom még nincs kész. A témáját tekintve ezen egyáltalán nincs mit csodálni, irtó nehezen szánom rá magam, hogy folytassam... (A bevezetõje, ami 15 oldal, elkészült... tavalyelõtt... ) Szóval, szülõi gyász témakörében írom. Írogatom...-nám... Több ehhez kapcsolódó fórumon is fent vagyok, de az ottlétem célja természetesen nem a szakdolgozatom folytatásának megkönnyítése (nem is lehet az, hisz még javában egyetemre jártam, még a szigorlatok is elõttem álltak, mikor némelyikre regisztráltam), hanem valamiféle sorsközösség vállalása... Segítségnyújtás oda- és vissza... vagy valamiféle küldetéstudat... vagy nem is tudom. Valami hajt, hogy Andris halála nem lehetett hiábavaló, nekem ezzel még "dolgom van", ezért a tragikus témaválasztás is.

Na, de a lényeg.. Igazán döbbenetes oldalt találtam szakdogára (le)hangolódás közben. Angol nyelvû. Borzasztóan felzaklatott...Kívülálló számára lehet bizarr, morbid, nem ragozom... Én másképp látom kicsit.

Szülõk, akik halott gyerekükkel fényképezkednek... (Nem tudom, mit gondoljak, elõször ledöbbentem, de mostmár kavarognak bennem másféle érzelmek is...)

(Csak erõs idegzetûeknek...)

NOW I LAY ME DOWN TO SLEEP

Nem baj, ha leírjátok a véleményeteket esetleg, ha erre jártok (és van véleményetek). Jah, és ha nem az a véleményetek, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneket linkelgetek... :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.