Eltûnt Hannából az angyal. Konkrétan: nem ismerek rá. Az én szófogadó, aranyos, kedves, okos kislányomból egy hárpia lett az alatt a 2 hét alatt, míg én távol voltam tõle. (Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy azok a hibásak, akik vigyáztak rá... ;-))

Látszólag nem viselte meg a távollétem, de mégis ez lehet az ok, vagyishogy mást nem látok amögé, hogy: hisztis lett, utálatos, visszabeszélõs, értetlen bõgõmasina. Ármint pedig ma is és tegnap is arcon harapta. Ilyent még soha eddig nem csinált. Egyfolytában "osztja", szekálja az öccsét, korábban jól eljátszottak, mostanában egy normális szava sincs hozzá. (Ármint se kell félteni, õ egy külön történet, de õ nem változott, mindig is nehéz eset volt... )

Nem tudom, mit csináljak. Elsõ lépésként azt, hogy befejezzük a maratoni mamázást, szépen itthon ülnek majd a szoknyám mellett és közös programokat szervezünk,  hátha visszaáll a rend... (Az újság meg, amit csinálnom kellene, de mellettük nem tudom, le van ejtve. ) Ármint mondjuk nem kell féltenem, eszébe sem jut a nagyszülõkhöz menni, vagyishogy anyukámékhoz igen, de rájuk most a dédinek van nagy szüksége. Apósomat várja mindig nagyon, mert szegény, ahol tud, segít, viszi biciklizni, rollerezni - de, ha az kerül szóba, hogy elmenjen hozzájuk Ármin, a fiatalúr éktelen visításba és földön fetrengésbe kezd.

Fel van adva a lecke...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.