Nyolc évvel ezelõtt erre a napra írták ki Andris születését. Apja már hónapokkal elõre beírta a naptárba nagy ákombákomokkal, hogy "Andriska, hol vagy?"

Arra emlékszem, hogy iszonyatos kedvem volt, vártam és féltem (mint gondolom mindenki az elsõ szülésétõl), cseresznyét ettem akkor még anyuéknál a teraszon és a barátnõmmel beszélgettem telefonon, és többnyire kínlódtam (az ízületeimmel, éppúgy, mint most, és Árminnál is egyébként).

Fájt a hasam is, de, mert fogalmam sem volt, mik a szülés elõjelei, június 2-án már addig jutottam, hogy mondtam F-nek: vigyen be a kórházba (abba a kórházba, amit azóta takarékossági okok miatt bezártak). Nem kellett volna, mint kiderült, mert ott magas lett a vérnyomásom, diétáztattak, UH-t csináltak (ahol 2,5 kilósnak mérték a gyereket és jól megijesztettek), és szinte kinevettek, mikor 6.-án reggel azt mondtam, hogy mostmár tényleg szülök.

Aztán nem nevettek, hanem sírtak. A szülésznõk legalábbis.

Nagyon rossz visszaemlékezni ezekre az idõkre, és nagyon rossz volt a múlt héten látni az ottani, akkori fõorvost most abban a kórházban, ahol Álmost fogom világra hozni. Nem szeretnék vele "összefutni" még egyszer; sem vele, sem azzal az orvossal, akinél Andris született - azt mondják pedig, nagyon jó szakemberek, de hiába, a mi esetünkben nem tudtak elég jók lenni, és így ezt az állítást már el sem hiszem... Úgyhogy kerüljenek el messzire.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.