Hát igen... Kiszámolták a munkahelyemen: 38 nap szabadságom van, aminek a letöltését már megkezdtem április 24-gyel - bye-bye gyes... :) Így június 17-e lesz újbóli munkába állásom elsõ napja.
Egyelõre a címbeli mondat elsõ felénél tartok: imádkozom, hogy minél tovább itthon maradhassak a gyerkõkkel... Már csak azért is, mert Ármin szeptemberben kezdheti csak az ovit; de ez mindegy, hisz a nyári szünet alatt Hanna se jár majd. A nagyszülõké lesz az áldásos feladat, hogy reggel 7-tõl este 5-ig - míg haza nem érek - vigyázzanak rájuk...

Várom is a munkakezdést, meg nem is. Egyik gondolatomban már holnap mennék, a másikban pedig inkább sosem. Hiányoznak már a munkatársaim, a másfajta gondolkodásmód, mint amit itthon megszoktam; hiányzik a felnõtt emberek társasága; hiányoznak a nagy röhögések. :) Még az ügyfelek is hiányoznak. De, ha belegondolok, hogy hosszú órákon át nem láthatom az enyéimet, hát, elég rosszul érzem magam... Pedig jó helyen lesznek, ahol jól fogják magukat érezni - és mégis. De gondolom, minden anya így van ezzel - vagy majdnem mindegyik.

Nem azért szeretnénk még egy gyereket, hogy én tovább legyek itthon - ennek sokkal mélyebb okai vannak. De, ha szeptemberig mégis megtörténne a csoda - amiért imádkozom (a magam módján :D) -, akkor azt hiszem, boldog (még boldogabb) lennék. :D

A címbeli mondat második fele pedig 2-3 év múlva is ráér aktualizálódni. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.