Apukám tonnaszámra pattogtatja nekünk a kukoricát. F tegnap megjegyezte: a múltkor, amikor belekóstolt, könnybe lábadt a szeme, mert a nagymamájánál (aki már 9 éve halott) evett utoljára ilyen kukoricát, õ szokott neki pattogtatni.

Roppant kemény - kifelé - roppant szókimondó - a bántásig -, de ez csak álca. Tizennyolc év alatt sikerült kiismernem. Soha nem felejtem el azt sem, ahogy egyszer, régen, a kórházban kente a lekváros kenyeret a mamájának... :)

Eddig nem igazán mesélt arról sosem, milyen hangulatok befolyásolják az érzéseit. Utoljára - és elõször - két éve karácsonykor tapasztaltam ilyent: egy szép, virágos bögrét kaptam tõle, éspedig azért, mert az az én nagyszüleimre emlékeztette õt... :)

Hm. Azt hiszem, öregszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.