Nem szeretem ezt a két napot.
Ezért nem:

Olyan természetellenes, hogy a saját gyerekünk sírján kell gyertyát gyújtanunk…
Nem csak a születésnapján, hanem ezen a két õszi napon is egyfolytában az eszemben jár Andris. (Mindig egyébként, de ilyenkor máshogy, hangsúlyozottabban, elevenebbek az emlékek… )
Milyen lenne? Kerekarcú, kékszemû, egérfogú, szõke hajú, kis vasgyúró rosszcsont, mint az öccse? Ezt már soha nem tudhatjuk meg, ez is fáj. Õt siratom, és a jövõjét. Most lenne elsõ osztályos, az ábécét kellene gyakorolnunk, nem azon gondolkodnunk, idén milyen koszorút csináltassunk a sírjára.
Apja minden nap kimegy hozzá, én nem bírok, mert gondolkodóba esem, és úgy érzem, megõrülök. Ha megyek is, kiveszem az elszáradt virágokat és az elégett mécseseket, és már rohanok is el… Apja hosszú percekig álldogál mellette. Biztosan beszélget hozzá magában – ez az õ titka, még sosem kérdeztem tõle.
Nehéz dolga volt 2003 június 6-án. Hazajött a kórházból, szerintem õ sem tudja, hogyan, a fényképezõgéppel, amit azért vitt magával hajnalban, hogy lefényképezze az elsõszülött fiát (persze, hogy nem készült fénykép, ott, akkor legalábbis nem); aztán bement a szobába, ahol készen állt már a kiságy, a fal tele volt rajzokkal, a szekrény kisruhákkal… És kipakolta mind, hogy én már ne lássam, mire hazamegyek.
Fogalmam sincs, hogy élte túl. Közben én a kórházban feküdtem, az üres hasammal, a gyerekem nélkül, agyonnyugtatózva.
Eltelt azóta több, mint hat év, a két kölyök is jött velünk tegnap temetõt járni, és Andriskához. Szívesen kísérnek el minket, szerintem nem csak azért, mert ott lehet szaladgálni, mécseseket gyújtani… Hanna már tudja, hogy van neki egy kistestvére a mennyországban is.

Nameg, azért sem szeretem ezt a két napot, mert minden évben több virágot és mécsest kell kivinnünk, szaporodnak a halottaink. Mindig azon imádkozom (a magam módján), hogy minél tovább maradjanak velünk, akiket szeretünk. Idén férjem nagymamájához, Erzsi dédihez vittük a „plusz” mécsest és virágot, jövõre már keresztapám sírjánál is gyújtanunk kell gyertyát.
Szomorú ez, nagyon. De legalább süt a nap. Vajon õk is látják?
Ez pedig Albinoni Adagio-ja. Andris temetésén is ez szólt, ez is. Én kértem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.