Á, nem vagyok szerencsétlen, cseppet sem...
Tegnap kezdõdött, be kellett mennem P-ra dolgozni, utcai szociális munkást kellett kísérnem hajléktalanok után kutatva. Az volt a penzum, hogy interjúvoljam meg õket: ugyanmá mér nem akarnak bevonulni a hajléktalanszállóra, és miért rontják kint a levegõt télennyáron, hóbansárban, esõbenfagyban meg dögmelegben. Végülis jó téma, szeretem az ilyent, szakmába is vág, meghát kaptam rá egy eggééész oldalt az újságban... Riporttal nem is volt gáz, ellenben azzal igen, hogy az USZM, aki férfi, és sofõrként is dolgozott anno, szemtanúja volt, amint én egyszerre gyakorolom a kézifékes elindulást és az ipszilon-fordulást, köbö 30 fokos lejtõre épített parkolóban. Mert miért ne oda beszétünk volna meg találkozót... Mutatvány végülis sikeres volt, bénaságom ellenére, USZM gondolom konstatálta (láttam az arcán), hogy na, hülyeszõkenõ kapott egy autót a segge alá, csak észt nem hozzá...
Riport után aztán felkerestem "kedvenc" dilidokimat - neeem, nem vagyok paranoid skizofrén, csak pánikbeteg  -, hát, kismillióan voltak. A felhozatal - a betegekbõl - elég normális volt, ha lehet ezt mondani... Bár közvetlen mellettem egy nõ almát evett, és iszonyúan csattogott közben a protkója; egy néninek meg egyfolytában járt az állkapcsa, és kattogott. Mármint az állkapcsa. Ez elég ijesztõ volt, míg az almás inkább szimplán idegesítõ... Aztán, kijött a rendelõbõl egy delikvens kék tornanadrágban, fehér zokniban és pólóban, kínai mûanyag félcipõben, és a váróterem közepén monológba kezdett. Arról tájékoztatott, hogy ki mindenki halt meg a múlt héten, meg, hogy milyen fontos naponta négy liter vizet inni. Hogy utóbbi állítást nyomatékosítsa, neki is látott egy másfél literes palacknak. De nem jól célozta meg a száját és egy tócsányi a padlón kötött ki. Szentségelt, takarítószert keresett, de nemtalált, mostmilesz... Már majdnem feladta, a betegek unszolására, de aztán az almás nõ egy papírzsebkendõvel akkurátusan elkezdte törölgetni a tócsát... A tornagatyás nem gyõzött hálálkodni. Hátt, érdekes volt. Nade, egy óra várakozás után, mikor végre épp én következtem volna - mikormáskor - kilépett a morc asszisztensnõ, közölte, hogy a doktorúr délben elmegy ebédelni, és délután csak az akkorra elõjegyzett betegeket fogadja, úgyhogy "nemistudommilesz". (Magyarul: mindenki menjen haza a sunyiba.) Kezdett lincshangulat kialakulni, mindenki ott tolongott a papírjával, hogy decsakgyógyszertiratni akart, meg õ ugyan vissza nem jön máskor... Fogtam magam és elhúztam a csíkot. Hát a francnak hiányzik ez. Nekem mindenképpen beszélni is kellett volna a dokival, erre pedig nulla esélyem mutatkozott.
Pechszéria este folytatódott, amikor mindezt a kalandomat sokkal bõvebben be akartam blogolni, de az idõkorlát lejárt, éééss, mivel a mozilla nem támogatja a másolástbeillesztést, eltûnt az egész kisregény. (Csekély számú olvasó nagy örömére gondolom.)
Aztán ma reggel Hanna iszonyatos cirkuszt csinált az oviban, errõl majd egy másik postban...
Délelõtt jött apósuram, elvitte Ármint csavarogni, minek során törpe úgy elfáradt, hogy háromnegyed tizenegykor õrjöngve követelte, hogy hagyjam aludni. Hannáért fél 12-kor menni kellett az oviba... Ilyent nem csináltam még: otthon hagytam az alvó gyereket, míg autóval elviharzottam a nagyért. Rémképeimben Ármin kétségbeesetten zokogott egyedül az üres lakás közepén... Nem ez történt, sokkal rosszabb... Bezártam a lakáskulcsot az autóba, miután beálltam vele a garázsba, majd sikeresen bezártam a garázskaput is magam mögött (mer  lehet, belülrõl, kulcs nélkül). Jöttem volna be a bejárati ajtón,de a lakáskulcs sehol... Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Hanna a garázson keresztül ment be. Kiabáltam neki az instrukciókat, hogy vegye ki az autóból a kulcsot, aztán a konyhaablakon dobja ki nekem... Csinálta készségesen arany szíve, örült, hogy ilyen fontos feladat jutott neki, az anyja bénasága folytán. Nem is tudom, mi lett volna, ha mindketten kint maradunk, Ármin meg bent, egyedül... vagy, ha nem ilyen ügyes Hanna, és mondjuk bent üvöltött volna kétségbeesésében, hogy ilyen hüle anyja van...
Na, de minden jó, ha jó a vége. Ma már túl sok baromságot nem követhetek el.

Bár nálam sose nem lehet tudni...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.