Hanna tegnapelõtt megint alkotott. Leírta a nevét, csak úgy magától, nade tükörírással, mint Leonardo da Vinci...

Így:

Természetesen halálra dicsértem, de azért lerajzoltam, hogy hogy is írjuk, hogy HANNA, kapásból pillanatok alatt lemásolta, ezen felbuzdulva aláírtam a LUCÁ-t is... Na, ezt nem kellett volna. Buzgón rajzolgatta a betûket, de az U többször kifogott rajta, ezért olyan iszonyatos hisztit rendezett, amilyent nem látott a világ. (De én már igen. ) Toporzékolt, krokodilkönnyei potyogtak, belevörösödött, hogy õ neeeem tudjaaa, csak azt az egyeeet, és õ leírja a többiiiit, csak én rajzoljak egy U betût... De már az se tetszett neki, amit én írtam. Kész voltam tõle teljesen. Anyuék mentettek meg, épp jöttek értük, hogy kicsit elvigyék õket magukhoz. Még az autóban is kínlódott, de aztán magához tért.

Szörnyû.

Nem merem elképzelni, mit mûvel majd az iskolában. Sajnos ez a viselkedés jellemzõ rá, ha valami nem sikerül neki, amit elképzelt, akkor leszakad az ég és megnyílik a föld...

Hiába mondtam neki, hogy négyésfélévesen még nem kell tudnia írni, se balról jobbra, se jobbról balra...

Javára legyen mondva, hogy színezett is, képes volt csendben, türelmesen egy egész délelõttöt a kisasztalnál görnyedni a végeredményért, ami ilyen lett:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.