Meg olyan is történt a múlt héten, hogy eljött a kórusvezetõ - a helyi kórusé, amiben "énekelek" -, és szólt, hogy szerdán újra próba. namost ennek én nagyon bírtam örülni, mert mindig alig várom a szerda estéket, amikor kiadhatom magamból a dolgokat. Feszültséget, boldogságot, mindent. Nagyon szeretek énekelni (hogy tudok-e, az már más kérdés ), és fõleg ezért, nameg a hangzás miatt is... Kórusban a legjobb.

Akkor kezdtem oda járni, azév októberében, mikor Andris elment. Nagyon sokat segített! Gyorsabban ment az idõ is, az újabb terhességig. Hannával a nzolcadik hónapig énekeltem - utána már nem bírta a tüdõm -, aztán 1,5 éves volt, mikor visszamentem. Árminnal a 4. hónapig jártam csak sajnos (vérzések miatt pihennem kellett), aztán tavaly õsszel kezdtem újra. Voltak fellépéseink, legutóbb májusban Bölcskén, a templomban. Hehe, ott ki kellett hagynunk a repertoárból az Ávemáriát, mert rövid volt a zongora ... Ezt sose felejtem el, nade a mûsor gyönyörû volt, utána pedig svédasztalos fogadás volt, nagyon barátságos vendéglátókkal. Apjuk vitt engem meg nagynénémet, aki ugyancsak énekel, és Hannát is hoztuk, mert szereti nézni a fellépéseinket, és minden zenés-táncos mûsort egyébként. Namost Paksnál bealudt és nyomta egészen a program közepéig köbö, de ébredés után sem akart bejönni a templomba, a koncert helyszínére, hanem inkább apjával sétált.

A tegnapi próbán elkezdtünk tanulni egy bordalt. Nagyon kevesen maradtunk, 17-en, ezért át fogunk alakulni kamarakórussá.

Ez meg itten egy kép, a tavaly decemberi karácsonyi koncerten készült, ahová a többszörösen díjazott Paksi Városi Vegyeskar hívott meg minket. (Tévedés ne essék: ez nem egy csapat varjú, ezek mi vagyunk. )

És még:

Nagynénémnek, aki ölég intrikus (tegnapelõtt megjegyezte, hogy híztam, mondtam neki, igen, nemkeveset, dehát evvan); megint volt egy megjegyzés a tarsolyában, aminek nem tudtam, és most sem tudom eldönteni, hogy örüljek-é, avagy bosszankodjam. Azt mondta, hátulról úgy nézek ki, mint a nagymamám, és úgy is megyek. Mondtam neki, hát igen, a csípõm megvan hozzá... Mondta, hogy az is, de tisztára olyan a járásom is. Namost nagymamám - akit imádtam - annyira csámpás volt, hogy mindig sebesre rúgdalta a bokáját...

No komment.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.