Mostmár én is tavaszt akaroook...

ÚÚútálom a fél méter magas, eltakarítatlan latyakot (ami szánkózásra sem alkalmas, de arra sem, hogy normálisan közlekedhessünk), a bunkó embereket, akik megvárják az út közepén, míg belemegyek az út szélén összegyûlt hókupacba, hogy õk elférjenek anélkül, hogy egy kicsit is lehúzódnának (az út másik felén található hókupacba)... És még meg se köszönik.
Végülis, én vagyok a bolond... (Bár lehet, még most is ott állnánk, ha nem engedem el. ). Az autónk nagy és nehéz, lehet, hogy ennek köszönhetõen nem csúsztam bele gyerekestõl az árokba, és viszonylag könnyen kikaptattam az összetapadt hóból.

Namindegy.

Szóval, boldogan dobálok havat (dédinél pl. tegnap egy órán át ) és örömmel megyünk szánkóval, mint a Deltában a sarki emberek, az oviba; imádom nézni, ahogy esik, meg játszani benne a kölkekkel, de, amikor olvadni kezd, és katasztrofális állapotokat hoz létre, nem kevés emberi közremûködéssel (illetve, annak hiányával) - na, azt már én se szeretem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.