Itt ülök, és fázom. Fázik a lelkem is... Írom a pályázatot, amire már korábban utaltam, a tanatológiai lapba, és fázom, és bõgök.

Újraolvasom a felhasznált irodalmat, meg bõvítgetek, ez pedig borzasztóan felzaklat, mert a tanulmány, témájából adódóan, nem egy tündérmese. Halálról és haldoklásról, még pontosabban: gyerekek haldoklásáról szól. Akkor írtam még, azon a tavaszon, amelyik évben aztán teherbe estem Andrissal, ez a 20 oldalas írás volt a beugró a szociálpszichológia szigorlatra az egyetemen. Már akkor is kikészített, de, ha akkor, hét éve gyerekem lett volna, ráadásul három, akik közül egy halott, hát, biztos nem errõl írok.

Meghalt nekem is gyerekem, mint ezeknek a szülõknek, akiknek az írásai most a vizsgálatom tárgyát képezik, mégis az élõket siratom, Hannára és Árminra vetítem ki a könyvekben olvasottakat... Azok a gyerekek nagyon szenvedtek. Emberfeletti módon, de hõsként. Ahogy leírja egy négyéves (Istenem, mint Hannám) kisfiú apukája, hogy búcsúzott Jakob a játékaitól... Hogy akart még biciklizni, kimenni a fáihoz az utolsó napjaiban... Ahogy Alexandra édesanyja taglalja oldalakon keresztül, hogy kiabált 16 éves lánya szinte eszméletlenül a fájdalomtól...

Megint dühös vagyok, rettenetesen. Hol van ilyenkor Isten, és miért hagyja ezt? Ez az, amire soha nem találok magyarázatot. Néha megbékélek vele, de, mikor újra a gyermekhalállal találkozom, haragszom, és rázom az öklöm felé.

A gyerekeim nincsenek most itthon. De ahogy végignézek az itt hagyott játékaikon, a rajzaikon, a kis ruháikon, Ármin takaróján... Hát, megszakad a szívem. Félek. Ugye õk túlélnek engem? ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.