Volt egy év, amikor F. Százhalombattán dolgozott. Cirka 100 km-re innen... Õ vitte a többieket, ledolgozta a 8-10 óráját, aztán vissza... Ármin pici volt még, minden napi programom a rettegés volt, hogy mikor jön a telefon, hogy baleset érte, és ne várjam...

Aztán egyik reggel, a gyerekekkel még aludtunk, arra riadtam fel, hogy megjelent az ajtóban, és azt mondta:

- Ne ijedj meg, nem én voltam a hibás... - persze, hogy nem ijedtem meg, csak remegtem, mint a nyárfalevél, és próbáltam nem belegondolni, mi lett volna, ha bekövetkezik, amitõl rettegek - hisz hajszálon függött az élete, megint...

Belementek hátulról az általa vezetett mikrobuszba P-nál. Munkatársa hozta haza, eredmény: újabb totálkáros autó, ezúttal céges; a másik mikrobuszban, amelyik hátulról elkaszálta és az árokba borította, az egyik utasnak nyolc napon túl gyógyuló, maradandó sérülése lett (minekisabiztonságiöv ). Történelem ismétli önmagát: újabb hosszú hónapok, aztán két év huzavona és meghurcoltatás után végre bírósági döntés (naná, hogy egyelõre elsõfokon): valóban nem F. volt a hibás.

Újabb hála a sorsnak, hogy a baleset után pár hónappal újra az atomerõmûben kapott munkát apjuk, azóta is ott gyûri az ipart, és busszal jár, és nem õ vezet...

Mementónak :

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.