Sorban mennek el a régiek...

Nagybátyámra már alig emlékszem, a köhögése, ami most is itt cseng a fülemben, látom az oxigénpalackot, eszembe jut hogy egyszer viccesen rám szólt Gyula bátyja, mikor én is köhögtem, hogy ne csúfolódjak vele... :) Elém került a napokban néhány régi kép, aminek nagyon örültem, mert segít felidézni az emlékét. Nyolc éves lehettem, amikor meghalt.

Tegnap az özvegyével, a nagynénémmel együtt töltöttünk szinte egy egész napot. Többször emlegette Ilonkát, nagybátyám egyetlen még élõ testvérét a sok közül. Nagyon aggódott érte, súlyos mûtét után volt, nagyon rossz állapotban. Nagynéném összerezzent, valahányszor megcsörrent a telefonja. "Jaj, csak nem Ilonkával van baj..." - mondogatta.

Anyummal ma reggel beszéltem, õ mondta, rossz híre van, Ilonka meghalt. 78 éves volt.

Eszembe jutottak a régi disznótorok, anyuék szomszédjában, nagynénéméknél, amikor még Gyula bátyám halála után is ide utazott a pesti rokonság, együtt dolgoztak, nevettek, anekdotáztak, mi gyerekek pedig játszottunk. Volt, hogy náluk is aludtam.

Ilonka még a legutóbbi idõben is gyakran lejött nagynénémhez napokra, a fõvárosból. Semmit se változott, ugyanolyan jókedélyû, mosolygós volt, mint mindig, pedig az élet õt is meggyötörte. Kérte, hogy tegezzem, nem is esett nehezemre, kortalan volt. Szerette a gyerekeimet is.

És most nincs. Pedig, sok betegsége, gondja ellenére élni akart még.

Unokatestvéreim még bizos sokáig fogják emlegetni õt is, mint teszik azt a népes, és egyre fogyó rokonsággal. "Nem akarok még meghalni" - mondta Ilonka a végén. És most jön a közhely: nem is haltál meg, Ilonka nénje. Csak az hal meg, akit elfelejtenek...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.