Ma "kiküldött tudósító" voltam, a lehetõ legelképzelhetetlenül legrosszabb helyen - egy temetésen. Vagy mondjuk így inkább: megemlékezésen (mert a végsõ búcsú, zárt körben, ezt megelõzõen történt). Álltam ott a többszáz ember között, mint egy rakás szerencsétlenség, szorongattam a fényképezõgépet a kezemben (legszívesebben lenyeltem volna), és azon kattogott az agyam, hogy akkor én most visszafordulok és hazamegyek. Tõle búcsúztak. Megrendítõ volt és borzalmas. Fotót kellett készítenem, de ezt akkor tettem meg, amikor a tömeg már elindult a sír felé, és a ténykedésemmel senkit nem zavartam. Így a képen a fehér selyemmel letakart ravatal, az asztalka, amelyen az urna állt korábban, számtalan koszorú, csokor, gyertyák és a fiú portréi látszottak. Hanna itt állt mellettem, míg dolgoztam vele. Nézegette, kérdezgetett ("Õ sportoló volt? Õ az, aki nemrég meghalt?"stb., stb.), majd kis csend után megállapította:

- A temetés olyan, mint az esküvõ.

- - (némelyek számára, illetve, bizonyos értelemben biztosan , de nem gondolom, hogy egy nyolcévesnek érzéke lenne a fanyar iróniához... Úgyhogy kinyögtem egy "mibõl gondolod ezt"?-et. Õ:

- Hát, mert egyformán szép és olyan ünnepélyes mind a kettõ. 

Ez mondjuk szentigaz... A különbségre pedig, remélhetõleg, van még ideje rájönni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.