Háthuhh.

Megjöttünk a vérvételrõl.

Túléltük. Még én is.

Kezdtük azzal, hogy Hanna nem tudott pisilni reggel, itthon, úgyhogy majdnem elkéstünk. Viszont soron kívül behívtak bennünket, olyan rendesek voltak... (Persze, kintrõl voltak rosszalló tekintetek, de fene bánja, mikor a gyerekérõl van szó...)

Hannám egy szó nélkül nyújtotta a karját, mosolygott,ott ült vagy 10 percig, mire sikerült kipréselni belõle 2 kémcsõ vért (nem ivott eleget, fejem verem a falba azóta is... ), és még mindig mosolygott, igaz, a végén már könnyes szemmel, de csak mosolygott... Drága kis manóm. Az asszisztens is nagyon megdicsérte. Ármin velünk volt (á, õ soha, semmirõl nem maradhat le...), ott állt mellettünk, és végignézte az akciót. (Hazafelé az autóban pediglen arról mesélt, hogy olyan filmet látott (nemlátott! ), ahol a lány könyökébõl folyt a vér. )

Kint a váróban le kellett fektetni a kisasszonyt, mert rosszul lett (egy fogkipottyanás miatt is elájult múltkor, úgyhogy ezen nem csodálkoztam); de aztán minden jó, ha jó a vége, indulhattunk teszkózni. (Olyan klassz kis sapit vettem neki, hogy még, tiszta baba lesz benne õsszel. :))

Mert megérdemli.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.