Tiszta gáz, de legszívesebben láthatatlanná válnék, és mennék utánuk az iskolába, óvodába, nézném egész nap, mit csinálnak, ha tehetném, mindig a közelükben lennék. Dehát ezt persze nem lehet. Úgyhogy maradnak nekem az elhagyott játékaik a szõnyegen, az ágyukban a ki nem hûlt helyük, a kezük nyoma a rajzaikon, az illatuk a ruháikon, a reggelijük morzsái az asztal alatt. Még ezeket is szeretem, mert hozzájuk tartoznak.

Báááhh, utálom amikor ilyen hülye szentimentális hangulatban vagyok. (És mielõtt jön megint valaki és belemagyaráz: tudom, hogy a gyerekeinkhez való túlzott ragaszkodás kóros és nem tesz jót nekik sem. )

Kedd esti képek:

Menõmanó, séta után.

Hanna és a német-lecke.

Apa klónja.

(Voltunk hétfõn szemészeti kontrollon, megdicsérték a fiatalurat, mert javuló tendenciát mutat a szeme, és üveg alatt nem kancsalít már. Fél év múlva kell visszamennünk. Ármin két dolog miatt volt megijedve a dokilátogatás elõtt:

1. megmûtik a szemét (merthogy anyukámét is mûtötték, mert betetg volt a szeme - neki is azt mondtuk régebben, hogy beteg a szeme, és azért kell a szemüveg, hogy meggyógyuljon - namost sikeresen összemosta a kettõt... )

2. a doktor bácsi elveszi a szemüvegét. Bár elvenné... De talán annak is eljön majd az ideje.)

Álmosról pediglen további képek: AMOTT .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.