Tegnap elmentünk a Camponába. Amolyan búcsúprogram volt ez, hisz apjukat az elkövetkezendõ 2 hónapban csak futólag fogjuk látni...

Elsõ utunk a Tropicariumba vezetett, ami elõtt kilométeres sor állt, bent levegõ alig volt, úgyhogy a tömegiszonyom a felfokozott idegállapotommal (értsd: hiszti) együtt jelentkezett. Apjuk egyfolytában fényképezett (vaku nélkül, mert õ szót fogadott a felhívásnak, sokakkal ellentétben), én meg cincáltam a két gyereket, el ne keveredjenek, mert zárásig nem találtuk volna meg õket... A halak szépek voltak, az alligátor félelmetes, a cápa szintúgy, és büdös volt és meleg, de Hanna legalább élvezte. Bizonyos mértékig és ideig Ármin is, de aztán az esõerdõnél (ahol embernagyságú madarak repkedtek a fejünk felett ), közölte, hogy õ bizony éhes, már sietne.

Ettünk is mindezek után, sokat és finomat, majd irány a játszóház. Több, mint két órán át játszottak a kölkek, nagyon tetszett nekik a helyzet, és nekünk is. Fõleg nekem, mert fel tudtam pakolni a lábamat végre (miután már szinte kidagadt a cipõmbõl ), kávéztunk is; jó volt. Ármin természetesen megint megéhezett, még jó, hogy volt bent büfé.

Képek:

Ez a 2 paca a 2 gyerek.

Lecsúsztak ezen a kanyargóson is. Kész akadálypálya volt maga az odajutás is, de százszor, ezerszer megmászták. Amikor Hanna leért, felkiáltott Árminnak, hogy csúszhat...

Begolyózott.

Mint az oviban.

Nézd, apa, ilyen autóm még nincs!

Meg ekkora kukásautóm sincs!

Elfáradt.

Falra másztak.

Hannát alig lehetett kicsalogatni a játszóházból; és utána is ettek persze. Este fél 8-ra értünk haza.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.