Ugyanaz az elkeserítõ téma megint...

Igen, Andris és az õ sírja, és a retkes tolvaj banda.

Nem, most sem fogok mentegetõzni, hogy miért írom le megint ezt, és egyáltalán: miért viszünk bármit is oda. Mindegy. Mi dolgunk, de a világba akarom üvölteni a dühömet, mert megkönnyebbülök. Mást úgysem tehetek.

Elvittek már onnan sok mindent, mióta utoljára panaszkodtam itt, de már nem beszéltem róla. Most viszont muszáj.

Valentin-napra anyósomék egy kis figurát vittek ki Andrisnak. Abigél választott nagy mûgonddal (ahogy anyósom elmesélte) egy szép követ, amire ráragasztotta anyósom a kis figurát és mellé pici virágokat. Abigélen már akkor meghatódtam, mikor anyósom elmesélte, milyen aranyosan kérdezgette, hogy jók lesznek-e a kövek, és vitte anyósomnak újra meg újra a szebbnél szebbeket.

Ma estére eltûnt kövestõl, figurástól az ajándék. A mi kis kerámiaegerünk is, amit F. választott a nagyfiának. Mielõtt kivitte, hazahozta a gyerekeknek megmutatni, le is fényképeztük, hátha eltûnik. Õ tudta elõre...

De igaza van Vianyának. Nem hagyjuk magunkat. Ha az utolsó gyertyáig ellopják a sírról, amit odaviszünk, akkor se hagyjuk magunkat.

Nem tudom, ki a tolvaj. Lehet, hogy egy gyerek. Akkor se tudom megbocsátani, se neki, se a szüleinek, soha, amit tesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.