Ármint nem tudom - na jó, nem is nagyon akarom - magamról levakarni, mióta itthon vagyok újra. Oviba én viszem õket, eddig 3 reggelbõl kettõben sírt, hogy ugye sietek érte, és ugye én megyek érte. Tegnap anyuékhoz vittem õket délben, örült, hogy mehet, de odaérve már szeretett volna velem hazajönni. Aztán megbékélt, maradt, de délután kérte anyumat, hogy mostmár hívják fel az apját, hogy menjen értük... :) Ma anyósomék kérték õket el délutánra, az autóból sem volt hajlandó kiszállni, pedig apósomért rajong. Hanna ott maradt, mi hazajöttünk, játszottunk, olvastunk, még traktorozni is kimentünk (egy kis séta nekem se árthat). Korábban jól eljátszott egyedül, most az esetek többségében mellé kell feküdnöm még mesét nézni is. :D

Nincs ezzel baj, csak attól az idõszaktól félek, ha valóban, komolyan feküdnöm kell, neadjisten, hosszabb idõre kórházba kerülök. Mi lesz vele akkor?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.