Apu csütörtök óta kórházban van. "Csak" egy érfestésre feküdt be, de aztán bent kellett maradnia mégis, infúziókúrát kap. A bal lábában mûér van, és most megint jelentkeztek nála az érszûkület tünetei. Az érfestés eredménye azt mutatja, hogy ... hm. Nem kecsegtet túl sok jóval. De bízunk az orvosában, mint az atyaistenben (illetve: ki-miben, ugye); dr. Schönfeld hat évvel ezelõtt is megmentette apu lábát, pedig akkor a helyzet a mostaninál súlyosabbnak tûnt. (Az egyik orvos elszólásán rágódik szegény apu napok óta, ezen: "Most aztán fel van adva Schönfeld doktornak a lecke..." És, ha igen? Könyörgöm... minek ezzel traktálni a beteget, minek kell ködös megjegyzéseket tenni az ágya mellett? Meggondolatlanság. Hiba.)

Schönfeld doktor pedig remekelni fog és kész.

Szerencsére apukám optimista, legalábbis, mikor ma délután ott voltunk anyuval ezt mutatta: jó kedve volt, viccelõdött, kisétált velünk a folyosóra. Ez a bizakodás ránk is átragadt, bár anyumnak meggyõzõdése, hogy nem lehet semmi gáz és minden rendben lesz, azt mondta, eszébe se jut, hogy lehetne másképp.

Naná. Hisz nem is lehet másképp.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.