Az emberek bunkóságának még mindig nem ismertem meg a határait.

Nem nagy ügy, tényleg, de bosszantó, nem kicsit, nagyon.

Nagyon kedves szomszédaink vannak, õk is 2 gyerekkel, mondhatni, barátság alakult ki köztünk. Ráadásul amiben tudnak, segítenek és vica versa. De már nem elõször fordult elõ, hogy kedves szomszédunk egyik - csak az egyik! - rokona, ismerõse (vagy utódja, boldog õse, tökmindegy ) rendszeresen odaáll a kapubejárónkba. Nem gond, persze, hogy nem. Eddig sem volt az - ha épp nem akartuk mi magunk használni a saját kijáratunkat... De egy laza "Ugyanmár, nem történt semmi" - kézlegyintéssel elintézte emberem eddig, miután tényleg türelmesen akár félórákat is várt, ha a delikvens itt parkírozott.

De ma, este, sötétben, zuhogó esõben és sárban hozta haza a gyerekeket anyuéktól, míg az emberke mitadég, ismét a bejárónkban ácsorgott, holott szomszédéknál - ahova érkezett - is meg tudott volna állni, nem beszélve arról, hogy velünk szemben egy kisebbfajta parkoló van. Ember behozta gyerkõket, és rácsörgött az illetõre, hogy mostmár beállnánk, úgy este fél 7-kor.

- Útban vagyok? - kérdezte az illetõ, nevezzük A-nak.
- Ha nem lennél, nem telefonáltam volna rád - így emberem, aki amúgy is fáradt volt és ingerült.
- Jó, öt perc, és megyek...
- Nekem mindegy, hogy 5 perc, vagy 10 perc, de most vagy bemegyek, aztán újra felöltözök, ha elmész, vagy itt várok kint a szakadó esõben...
- Jó, jó, ötperc, mindjárt megyek...
Katt.
Ilyenkor mondtam volna, ha emberem helyébe lettem volna, hogy, hát, nincs valami jó napom...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.