Tehát akkor.
Lázas, átnyöszörgött és átvirrasztott éjszaka után tegnap reggel kocsiba pakoltam a krétafehér lányt – miután beletankoltam egy adag lázcsillapítót -, és szakadó hóban, az eltakarítatlan hatos úton, csigatempóban elindultunk a doktornéninkhez P-ra.
Az elsõ sokk a váróba lépve ért minket, ugyanis legalább kétszázezren voltak… Az is kiderült, miért (második sokk): a mi doktornénink szabadságon van, helyettesítik, így két körzet betegeit látja el egy orvos… Szerencsénk, hogy Hanna áldott türelmes bír lenni, ha akar, betegen fõleg, sõt, még mosolygott is, gondolván, hogy legalább elodázódik a rendelõbe lépés pillanata.
Idõközben több újonnan érkezõ, látva a tömeget káromkodva fordult vissza a bejárati ajtóból, én meg irigyeltem õket, hogy nem beteg annyira a gyerekük, hogy megtehetik ezt…
Több, mint két órát vártunk, csíkosra ülve a fenekünket, oda-vissza elolvasva az összes reklámplakátot és figyelmeztetõ felhívást („Igazolást csak ellenõrzõbe adunk…” „A rendelés utolsó negyedórájában csak sürgõs, életveszélyes állapotú betegeket látunk el…”, „… táppénzes papír kiadása elõzetes telefonon történõ egyeztetést követõen…” …influenza…, „…Rota-vírus…”, „…mesefigurák falra festése: 06/70…”)… Kezdetben sajnáltam, hogy még egy mesekönyvet sem vittünk magunkkal, de késõbb már nem, hisz akadt olvasnivaló bõven.
Egy örökkévalóság eltelte után aztán bejutottunk a nagy fehér (illetve: zöldköpenyes) doktornénihez, aki elsõ ránézésre közölte, hogy Hanna súlyosan vashiányos, ne igyon tejet (imádja), hanem inkább tápszert, egyen sok gyümölcsöt (utálja), és egyébként meg a fehérkenyér fogyasztása felér az öngyilkossággal. (Felírt valami probiotikumot, amitõl Hanna zõdet kakál. )
Az érdemi vizsgálat során aztán megtudtuk, hogy érdes Hanna légzése, duzzadt a mandulája, és, ha csúnyábban (ennél is csúnyábban???) kezd el köhögni, vigyük vissza. Kaptunk egy köteg receptet, (legnagyobb örömömre antibiotikumról (Cedax) szóló is volt benne), amelyekkel átbattyogtunk a patikába és ott hagytok vagyonunk egyik felét. Másik felét a tescoban költöttük el. Hanna kellõképpen el is fáradt, mire hazacuccoltunk, be is lázasodott. Nagyon. Miután a rendelõben kiderült, hogy az általam eddig négyóránként, felváltva alkalmazott Nurofen-Panadol lázcsillapító-kombináció a lehetõ legrosszabb megoldás (doktornéni szerint a Panadolt Angliában már be is tiltották – nálunk viszont bõszen reklámozzák ), Algopyrin tablettát kaptunk, amibõl negyedet kellett adnom Hannának. Este ez meg is történt, namost a láza a hûtés és a gyógyszer ellenére sem csökkent, sõt. Nyöszörgött, sírt már álmában; úgyhogy benyomtam neki a kis megszokott Nurofen-szuszpenziónkat, hát, mitadég, ettõl lement a láza és reggelig aludt. Pontosabban: fél hétig, akkor ugyanis Ármin megérkezett és közölte, hogy márpedig felkelünk.
Ma már jól volt Hannus, reggel és este kellett csak lázat csillapítani, napközben rajzolt, játszott is, és többet evett, mint tegnap. (Nem volt nehéz, ugyanis tegnap konkrétan semmit nem evett.)
Fel is lélegezhetnénk akár, ha Árminnak délután nem lett volna hõemelkedése…
Valószínûleg kezdõdik minden elölrõl. 
De hétfõn már lesz a mi doktornénink…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.