Megint eljött június 6.-a.

Minden évben, ahogy közeledünk a dátumhoz, szorul össze napról-napra jobban a szívem, és ez a fájdalom ebben az idõszakban egyáltalán nem enyhül, hiába tanultunk meg újra élni, és egészséges lélekkel állunk helyt a mindennapokban, ez a június eleji idõszak mindig meggyötör minket. Legszívesebben feketébe öltöznék, de nincs is ilyen ruhám, sosem hordok csupa feketét... És a gyerekeket sem szeretném megrémíteni. Úgyhogy, ezen a napon inkább csak belül hordok gyászruhát.

Most is újraélem, egyre szaporodó villanásokban, a 10 évvel ezelõtt történteket: a kórházi idõszakot, a beszélgetéseket, azt, ahogy lestem a sárga Daciát, amivel apja érkezett minden nap, azt, hogy rózsát hozott nekem (még mindig megvan), az éjszakát, amikor nem aludtam, mert tudtam, hogy valami elkezdõdött (ma éjjel sem aludtam...), a reggelt, amikor a fájások között F.-fel a keresztelõrõl beszélgettünk... Újraélem a hosszú órák - most már tudom - hiábavaló szenvedését, látom Andris csukott szemét, olyan volt, mint egy játékbaba: szép és mozdulatlan. Hallok hangokat, eszelõs üvöltést, és látom, ahogy este apja a használaton kívül maradt fényképezõgép táskájával az oldalán, végtelenül szomorúan otthagy engem a kórházban - egyedül, a fiam nélkül.

Azóta is, és mostanában egyre gyakrabban kerül szóba, mindenféle szövegkörnyezetben a "...három gyereket szültél..." félmondata. Ilyenkor üvölteni tudnám a teljesen jószándékú, az eseményekrõl nem tudó, vagy azokat elfelejtõ, vagy csak egyszeráen figyelmen kívül hagyó beszélgetõtársamnak, hogy könyörgöm, én négyet szültem!!! Kilenc hónapig hordtam - bár, hordhatnám még, akkor élhetne -, és világra hoztam Andrist, az elsõ gyerekemet. De nem üvöltök, csendben maradok, mert nem akarok senkit elijeszteni magamtól. És valójában Andris tényleg nincs itt, nem is kérhetem számon senkin, hogy eszébe jusson az õ fél órányi evilági léte.  De, ezzel ellenkezõ példa is akad, nemrég a könnyekig meghatódtam, mikor az egyik ismerõsöm egy (online) társaságban úgy említett, hogy négy gyermekes édesanya vagyok. Ez másoknak jelentéktelen, számomra viszont nagyon fontos tény.

Sokszor belegondolok, milyen lenne most Andris. Gondolom, jókedvû, magas, szõke, kék szemû csibész, mint a másik két fiam. Hanna pedig imádná. Bár, így is imádja. Mindig a testvérei közé számolja, Ármin Angyalkának hívja, a kicsi Álmos pedig a temetõben integet - a sírkövének.

Én pedig azért nem félek már annyira a haláltól, mert tudom, hogy ott vár rám Andris.

"Csak pár évet, pár hónapot,

a végtelenben egy napot

alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

a földön itt mi sem örök,

s melletted leszek újra én."

(Várnai Zseni)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.