Lerágott csont, morbid, izé, nemérdekel, leírom, és nem privátban.

Andris sírjáról megint ellopták a játékokat (játék alatt pici kerámiafigurákat kell érteni). Miért viszünk oda ilyesmit, lehet a kérdés, de a választ már megírtam korábban, és nem is fontos. (A válasz nem fontos; a miértek viszont fontosak - nekünk.) A legutóbbi sírrablás után, amikor mindentdemindent eltüntettek onnan, fokozatosan és módszeresen, azt mondtam F.-nek, nem érdekel, veszek mindenbõl ugyanolyant, és visszaviszem... Lebeszélt errõl. Azt mondta, majd jön Mindenszentek, és kap Andris újakat. Kapott. Mostanáig voltak ott, a helyükön a kis figurák, annál, akit illettek, a fiunknál, aki soha többet nem lehet velünk.

Mostmár nagyon sajnálom, hogy nem hoztuk õt haza, nem temettük el a kertünkben, hogy itt legyen, velünk legyen, idegenek ne gyalázhassák és rabolhassák meg holtában is. De ez akkor, a sokktól és a fájdalomtól eszünkbe sem jutott.

És most hazudjak a két élõ gyerekemnek arról, hogy vajon hova lett a kisegér, amit Rozi mama tett oda, és hova lett a manó, amit Hanna vitt, és amit minden alkalommal, mikor együtt mentünk Andrishoz, fogdostak, nézegettek, és úgy vigyáztak rá, ahogy egyébként gyerek nem vigyáz a játékaira? Vagy meséljem el a 6 és 3,5 évesnek, hogy bizony, ilyen mocsok is lehet a világ?

Áhh.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.