A blogot Andris Bence emlékének írom, de nem igazán beszéltem még arról, ki is az az Andris Bence...

Ebbõl a történetbõl (ami az általam is linkelt www.angyalokszulei.hu internetes portálon jelent meg) kiderül:

Történetek

András Bence története

2002 õszén kezdõdött.

Akkor döntöttünk úgy: babát szeretnénk. Meg is fogant rögtön. Magam sem hittem el, mikor hasfájás miatt mentem a nõgyógyászhoz, és õ közölte: ez bizony egy koraterhesség… Nagyon boldogok voltunk. Félidõben elkezdõdtek a problémák, a méhösszehúzódásokat az egyetemi vizsgaidõszak miatti idegeskedésnek tulajdonítottam. Diaphyllint kaptam és sokat pihentem; a görcsök azonban maradtak… Akkor, 2003 februárjában az orvos kórházzal „fenyegetett”, sokat sírtam és féltem, hogy valami baj lesz. Ez a rossz érzés aztán velem maradt végig, pedig Andriska egészségesen fejlõdött. 2003 tavaszán nyári meleg volt, nehezen viseltem, és alig vártam, hogy elérkezzen végre a kiírt idõpont, május 30.-a, hogy végre megpillanthassuk a kisfiunkat.

Ha tudtam volna, mi a történet vége, nem kívánom ezt.

Ha tudtam, és választhattam volna, sosem szülöm meg, hanem hordom magamban, amíg élek, hogy õ is élhessen.

Hol 10, hol 5 perces fájásokat méregettem már korábban is, de ezek mindig elmúltak. Június 3.-án éjjel már nem aludtam, mindenem fájt. Messze volt választott kórházunk a lakhelyünktõl, nem tudtam, milyen, ha beindul a szülés – gondoltam, ez a has-és derékfájás akár már az is lehet -, úgyhogy a férjem kórházba vitt. Három napig semmi sem történt a napi NST-vizsgálatokon, és egy ultrahangon kívül, ahol a vizsgáló orvos közölte, hogy én bizony elszámítottam a szülés idõpontját, mert ez a gyerek 36 hetesnek „sem néz ki”, és csak 2500 gr… Nagyon kétségbeestem. Haza akartam menni.

Aztán másnap, június 5.-én éjjel 11 órakor tényleg, egyértelmûen jelezte Andriska, hogy jönni akar. Csakhogy ezt akkor senki nem akarta nekem elhinni, mivelhogy három napja már jóslófájásokkal feküdtem bent.

Délelõtt tíz órakor „már” a szülõszobán voltunk… késõbb üvöltöttem, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, de nem adtak… végtelennek tûnõ percek – órák? – jöttek, egyre több orvost láttam, oxigént adtak, ketten rám feküdtek, nyomtak, vágtak… aztán június 6.-án délután egy órakor, tulajdonképpen 14 óra vajúdás után megszületett András Bence. Csak egy pillanatra láttam, már el is vitték. És utána fél órán át hiába kiabáltam, hiába kérdeztük a férjemmel, hogy miért nem sír, mit csinálnak vele… Senki nem válaszolt. Nyitva volt az ajtó, beláttam a szomszédos helyiségbe, ahol egyre többen küzdöttek érte. Volt valami fogalmam arról, mi történik azzal, aki fél órán át nem ad életjelet magáról, és közöltem a férjemmel, aki még mindig reménykedett, hogy: vége. Aztán végre jött a fõorvos, aki elmondta, hogy a baba – aki 3 és fél kilós, érett újszülött volt, és a mi fiunk - meghalt… Ettõl a pillanattól kezdve nem emlékszem semmire, csak arra, hogy én azonnal még egy gyereket szerettem volna szülni, de rettegtem, hogy nem tehetem meg többet. A fõorvos ugyanis fejlõdési rendellenességre gyanakodott: a babának nem volt tüdeje… lyukas volt a rekeszizma… biztosan azért nem vett levegõt.

A férjem még elbúcsúzhatott Andriskától.

Rettenetes idõszak következett. Az orvosom rendes volt, mert nem fektetett a gyermekágyasok közé, de minden szoptatáskor a fülembe – szívembe – hasított a csecsemõk sírása. Nem tudtam elfogadni, hogy az enyém nem sír, nincs kit etessek… A szülés másnapján a vizitelõ doktornõ kedvesen megkérdezte, hogy én miért fekszem a nõgyógyászaton, hol a baba… Felvilágosítottam. Nem értettem, hogy egy ilyen kicsi kórházban õ miért nem tudott az esetünkrõl.

Andriskát hazahozattuk, fel sem merült bennünk, hogy nem ezt tesszük. Egyszerre intéztük a születési és a halotti anyakönyvi kivonatát… Borzalmas és morbid volt egyben, ahogy a temetésén ott álltunk a férjemmel a nyitott koporsó felett, mosolyogtunk, hogy mennyire hasonlít apjára - mintha a kiságya felett álltunk volna… Lefényképeztük, de nem mutathattuk meg a képeket senkinek, nem dicsekedhettünk el vele, mert tudtuk, hogy azokon a képeken Andriska csak nekünk volt szép.

Máig sem értem, hogyan éltük ezt túl.

Görcsösen igyekeztem csak elõre nézni, a következõ babát tervezni, és iszonyúan féltem, hogy Andriska valamiféle kiküszöbölhetetlen és öröklõdõ fejlõdési rendellenesség miatt halt meg. Mivel hat hét után sem érkezett meg az orvosom által ígért boncolási jegyzõkönyv, magam mentem el érte. A doktornõ, aki a boncolást végezte, elõször leteremtett, hogy mit képzelek én, a jegyzõkönyvet nem adhatja ki (!), hanem a kórház igazgatójától kell kérnem, levélben. Késõbb lecsillapodott, és elmesélte, milyen eredménnyel járt a vizsgálat: a fiam halálát oxigénhiány okozta. Félrenyelte a magzatvizet, az orvosok pedig lélegeztetni akarták és szétdurrantak a tüdõ léghólyagjai. Az oxigénhiány miatt agy-és gerincvelõi vérzést kapott.

Semmiféle betegsége, fejlõdési rendellenessége nem volt.

Egyébként pedig: örüljek, hogy ez történt, mert „a gyerek úgyis hülye lett volna.”

Nem örültem.

Lefordítottam (ahogy tudtam) szóról-szóra a késõbb kipostázott kétoldalas jegyzõkönyvet, hátha okosabb leszek, hogy mégis, hogyan és mi történt, mi és hol romlott el, ki volt a hibás…

Háziorvosom szerint 6-os Apgarral „nem szoktak” meghalni. Akkori védõnõm szerint a kórház orvosai hibáztak. Másik, azóta választott kitûnõ és lelkiismeretes nõgyógyászom szerint ez az eset bárhol másutt elõfordulhatott volna…

Nem pereltünk. Kellett volna. Nem miattunk. Azok miatt, akik utánam, utánunk következtek. Hogy az orvosok odafigyeljenek. Jobban figyeljenek. Hogy ez mással, ne fordulhasson elõ. Sem ott, sem máshol. Soha többet.

Naponta jártunk a temetõbe - a férjem még most is ezt teszi. Én nem.

Két gyermekünk született azóta, de Andriskához nem lettem hûtlen. Itt lakik bent a szívemben, és itt is marad, amíg élek.

Ilyen tragédiák bekövetkeztekor azt mondják: késõbb jobb lesz, és az idõ minden sebet begyógyít. Én azt mondom: nem, egyáltalán nem lesz jobb. Vagyis: nem annyira, nem úgy, ahogy azt az ember az utóbbi közhelybe vetett bizalmánál fogva várja. Reméltem, ha majd születik még egy gyermekem, elhalványul a fájdalom. Kislányom lett, az érzés pedig maradt. Gondoltam: talán, ha fiam lesz… Fiam is született, és talán még jobban fáj Andriska hiánya… Ki érti ezt?

Ennek ellenére, boldogok vagyunk, merünk már nevetni, imádjuk a gyerekeinket, és én nagyon szeretnék még egyet szülni... Világéletemben három gyermeket szerettem volna. Úgy pedig lenne négy…



Nagyon sokat tudnék még írni életem elmúlt négy évérõl.

Elmondani, hogy Andriska nem jött hiába, hogy gyökeresen megváltoztatott, hogy másképp látom a világot, más lett számomra a dolgok fontossági sorrendje.

Elmondani, hogy soha nem szabad feladni a következõ gyermek születéséhez fûzött reményt: a szülés után beteg lettem, úgy hittem, soha többet nem lehet gyerekem, hormonkezelést kaptam – és így született meg Hanna. Ármin pedig „spontán” érkezett…

Üzenem tehát mindenkinek, aki saját tragédiája után itt keres kapaszkodót: higgyen a csodában. Létezik.



Köszönöm, hogy elolvasták a történetünket:

András Bence, Hanna Luca és Ármin Benjámin anyukája.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.