2010.09.16. 10:51
Ovisztori
Lassan letelik egy hét Ármin ovis életébõl. Meglehetõsen rossz kezdet után bíztatóan alakulnak a dolgok, nade ne vágjunk a közepébe.
Hétfõn reggel Hanna azzal kezdte az idomítást, hogy rögtön ébredés után közölte Árminnal, hoy:
- Ármin, ma már egyedül leszünk az oviban, anya otthagy bennünket... - Több se kellett a fiamnak, keserves bõgésbe kezdett és abba se hagyta, a csoportba is emelõvel kellett szinte betenni, annyira tiltakozott. Nem is tízóraizott, akkor békült meg elõször, mikor kimentek az udvarra. Kedden hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy már magától is bement a csoportba, bár sírva, de elengedte a kezem. Evett is szépen. Tegnap is. Bár otthon egész reggel sírt, többször kellett babusgatni, és vagy százszor biztosítani arról, hogy igen, ki fognak menni az udvarra. (De anyaaa, hívd fel most az Ágióvónénit, hogy menjünk ki az udvarraaa - meg ilyenek.) Ez a vesszõparipája is maradt, az óvónéni ma, amikor meglátta, már azzal kezdte, hogy szép az idõ, kimennek majd... Ma is pityergett persze a szentem, mikor otthagytam.
Otthon azért mesélt esténként, hogy Réka a barátnõje, meg, hogy Bálinttal és Lacikával, Hannával ül egy asztalnál. Hanna adja mindig otthon az információkat, hogy mikor, mit csinálnak; amikor törökülésben kell ülni, akkor Ármin nem ül törökülésben, csak szimplán leül (szerintem nem is tud törökülésben ülni ), meg, hogy nem ment még el vécére egyszer sem az oviban, és, hogy felmászik egyedül a nagyon bénán kialakított csúszdára.
Óvónéni viszont azt mesélte nekem, hogy az amúgy csendes és jólelvanmagával lányom hétfõn odaült mellé és egész délelõtt nyomta a szöveget; három év alatt nem beszélt annyit, mint akkor. Állítólag elõadta, hogy a házunk azért nincs még bevakolva, mert belül a falak sárga, barackvirág, zöld és fehér színûek, és ezért nem tudtuk még eldönteni, milyen legyen kívül... (Nem az a gáz, hogy nincs rá pénzünk, ááá, nem... )
Ma felhívott az óvónéni, mikor megláttam a nevét a kijelzõmön megállt bennem az ütõ, hogy mi baj lehet... De nincs baj, sõt, újságolta az örömhírt, hogy Ármin ma egyáltalán nem sírt, és kommunikált mindenkivel, beszélgetett a gyerekekkel, mutogatta a tízóraisdobozát, sõt, még elõle se bújt el, amikor ránézett.
Úgyhogy: talán alakulunk.
7 komment
Címkék: mesemesemátka Ármin
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.