Szederke anno valami olyasmit mondott, hogy egy igazi nõn kell, hogy legyen valami piros. Rajtam egy-egy hajgumin kívül sose volt piros. Egészen 2 héttel ezelõttig. Akkor ugyanis elszakadt a magas sarkú papucsom, és a Deichmann-ban szerettem volna olcsón venni egy másikat. Gyerekek is jöttek velem. Mint a keselyû, keringtem egy piros példány körül; egybõl beleszerettem, mikor megláttam, nade... nekem még sose volt piros cipõm, pláne papucsom, pláááne ilyen magas talpú, nameg akkor már táska is kellene hasonló hozzá... Lemondóan legyintve otthagytam vagy százszor, de százegyszerre is visszamentem a papucshoz. Csábított az is, hogy stabilnak (nemszakadósnak) láttam, és 6000 Ft-ról volt 2000-re leárazva (persze, mer - gondolom - a kutyának se kellett )... Hirtelen aztán lekaptam a polcról, hozzá egy piros táskát is (ami 4000-rõl 3000-re volt leárazva ), és a gyerekek örömujjongásától kísérve - tetszett nekik a piros - vonultam a pénztárhoz. Ott ért az újabb meglepetés: a lábbelit megkaptam féláron, tehát pontosan egy ezresért - az eredeti ár hatodáért. Beszereztem még (F-nek üzenem: ugyancsak ooolcsóóón ;-) :D) piros kiegészítõket is: fülbe-nyakbavalót, karkötõt is hozzá; furcsa volt, mikor mentem e felszerelésben dolgozni, hááát, úgy éreztem magam, mint egy örömlány. De a munkatársaim körében nagy sikert arattam, olyannyira, hogy Kriszta kolleganõm is beszerzett egy piros példányt magának (csak neki jobban áll, mert magasabb, mint én, és vékonyabb a lába. :)) Ma pedig megkiabált egy utcabeli kislány, hogy "Szia, szép a cipõd, meg a ruhád..."

Ez az én piros történetem... :)

Ez meg az anyukám által "Tudszteebbenjárnikislááányom?"-nak titulált pacsker:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.