Na, akkor mesélek. (Most lépjetek ki )

Lefutottam életem elsõ versenyét, akkora gigamega élmény volt, hogy napokig a hatása alatt voltam, még aludni se tudtam utána (se elõtte), hát nem gondoltam volna, hogy ez ilyen... Mikor majdnem ezer ember fut együtt... Látod magad elõtt a tömeget, és a forduló után meg egyenesen Atomanti meg Kokó ereszkedik veled szembe és hajtogatja a hajráhajrá-t... :D Meg az emberek az utcán, a gyerekek a frissítõvel... Ehh, élmény volt, na. :)

Bár nehézkesen indult az a szeptember 14-i nap, mert esett az esõ, de mi családi programnak szántuk ezt, ergo én nem magam miatt idegeskedtem (max. nem futom végig, mivanakkor), hanem a kölkek meg az apjuk miatt, hogy mit fognak a szakadó esõben a prérin csinálni amíg én rohangálok?  De ez is megoldódott. Hatalmas sátor várt ott nindenkit, lehetett enni-inni, játszóházazni,k sógornõm is megérkezett Abigéllel, sokat segített F.-nek, úgyhogy a nagyok felügyelete megoldódott, Álmos pedig elaludt a babakocsiban.

De ne rohanjak ennyire elõre... Odaértünk, felvettem a rajtszámomat meg a csipet, meg a kütyüket, amiket ajándékba kaptunk, nameg a gyönyörû sárga technikai reklámpólót is magamra öltöttem, úgy néztem ki, mint egy papagáj... Ármin közben természetesen megéhezett,, úgyhogy nekiálltak kürtöskalácsot tízóraizni, Álmos kirámolta az ajándékzacsiból az almámat meg a csokimat, utóbbiból jóízûen falatozni is kezdett... A csippel, ami az idõnket hivatott mérni, elkínlódtam egy darabig, nem tudtam, hogyismitis, mire F. megoldotta a problémát és személyesen kötözte fel a cipõmre.

Aztán jött Béres Alexandra és a bemelegítés, amirõl én félig lemaradtam, mert 10 perceként kerestem fel a helyet, ahova a király is gyalog. Aztán rajthoz álltunk... Elõl a  31,6 km-esek, aztán a 21-esek, aztán mi, a 14-esek és a hetesek... és rajt! Lestem ki oldalra, de akkora volt a tömeg, hogy egy családtagomat se láttam, pedig F. ott szurkolt nekem, és elcsíptem kereszttesómtól egy "Hajrá, Emmanéni"-t is.

Gyorsan kezdtünk, túl gyorsan, azt hittem, nem fogom bírni, de a lejtõ besegített, és ráállt a szervezetem egy bizonyos tempóra. (Az elsõ 2 km-t 6 perc/km alatt tettem meg így. :)) Esett az esõ, a cipõm már az elején beázott, egy ideig zavart, hogy a vízben tocsogok, de aztán nem érdekelt, és azt se tudtam már,, hogy esik-e az esõ, avagy sem. Drukkoltak a járókelõk, a frissítõállomásoknál zene is szólt, aztán jött az iszonyat meredek emelkedõ, elõbb betonon, aztán sárbanfûben, ott sokat sétáltam felfelé. Lefelé már tudtam volna igyekezni, ha nem féltem volna attól, hogy kitöröm a bokám, vagy hasra esek... Brutális volt. Jöttek aztán a lépcsõk, fel, le, sárosak, vizesek voltak, iszonyatosan csúsztak, a  macskakövek nemkülönben, a Duna-parton, aztán még szõlõtõkék között is futottunk, valami szenzációs volt. :D Többen megjegyezték, hogy ez nem szerepelt az edzéstervükben, amúgy ez a terepfutás keresztedzésnek is jó lett volna... Volt, aki bevásárlókocsit maga elõtt tolva futott, egy kaposvári tûzoltó (F. kedvence lett :)) teljes menetfelszerelésben teljesítette a 31,6 km-es távot, egy lány vikingsapkában volt, szóval akadtak közöttünk õrültek bõven.

Én magamhoz képest is nagyon jól bírtam, bár volt egy szakasz, ahol azt éreztem, hogy el fogok ájulni, de miután megmagyaráztam magamnak, hogy nincs okom arra, hogy elvágódjak, ittam is, túl se terheltem magam, elmúlt az érzés. A katolikus templomon is átmentünk... Ott pihentem egy kicsit, mert nem illett átrobogni ugye a szentélyen, szépen átsétáltunk... :) És anyu, apu ott álltak a kordon mögött az egyik keresztezõdésben, már messzirõl láttam õket, olyan nagy erõt adtak! Bementek Paksra szurkolni nekem. Mint késõbb kiderült, az elõttem fényévekkel futó ismerõsünktõl (aki tulajdonképpen megfertõzött a futás szeretetével ) kérdezték meg, hogy merre lehetek... De Móni megnyugtatta õket, hogy érkezem majd... Mikor végre ez is bekövetkezett, anyum a szokásos aggódásával kérdezte, hogy: "Sok van még vissza, kislányom?"... Aztán ismét hegy és völgy, de immár betonon, és a céééél...  Én 1 óra 35 percet mértem magamnak, amivel kb 10 perccel a tervezett idõm elõtt értem be (1:51 volt egyébként a szintidõ), de aztán a hivatalos mérés szerint 1:33:35 alatt tettem meg a 14,3 km-t. Ez a 29. helyhez volt elegendõ, ami épp a középmezõny kellõs közepét jelenti, tekintve, hogy ezen a távon 58 nõi induló volt. Úgy örültem, mintha legalább elsõ lettem volna, hiszen végig azon paráztam az elõtte levõ hetekbben, hogy fel ne vegyen a záróbusz... Kaptam szép érmet meg bort is, és ott várt apjuk a célban az alvó Bulcsúval, és vigyorgott, és úgy örültem neki! A futótársaim is ott voltak, egymásnak is örültünk... Fantasztikus, elmesélhetetlen, leírhatatlan érzés  volt az egész.

Aztán haza kellett jönnünk, hogy átöltözhessek, F. összedobott egy életmentõ rántottát, amíg készülõdtem, és a "gyerekektõl" (persze, hogy az apjuk ötlete volt) virágot és csokit kaptam...  Visszaverettünk az eredményhirdetésre (mert a meló az meló ); a nagyok ismét sógornõmre akaszkodtak és elmentek madarakat nézni, Álmos pedig a sátorban rohangált, fûvel-fával leállt beszélgetni és barátkozni, zabálnivaló volt, amíg a Csík Zenekar esti koncertjére vártunk. Az elsõ sorban álltunk Hannával, nagyon tetszett neki a koncert, és nekem is. Méltó megkoronázása volt a napnak. :)

Azóta még nem futottam, pedig igencsak viszket már a talpam... Jövõre több versenyen is indulnék szívem szerint, már csak az élmény, a magam megmérettetése (és a pólók ) miatt, de olyan magasak a nevezési díjak, hogy megvárom, hogy elõbb visszamenjek dolgozni. A márciusi bajai félmaraton az elsõ kitûzött célom, aztán persze mindenképpen  az atomfutás jövõre is - de már a 21 km-en... :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.