2009.11.24. 16:33
Otthon
Ma délelõtt elmentünk anyumékhoz. Gondoltam, segítek neki ablakot pucolni, hogy kímélje az ízületeit. Hát, cserébe annyit fõzött,hogy tudjon nekünk ebédet küldeni, Árminnal ugrált, ezek ketten felfordították neki a házat... Többet ártottunk,mint használtunk...
De jó volt azért. Ott laktam velük 33 éves koromig, az öcsémmel, és a férjemmel, majd Hannával együtt heten voltunk a kis családi házban... F. tíz évig lakott náluk, velem. Én nagyon szerettem ott, és jól megvoltunk, úgy érzem. (Köszönhetõ ez a szüleim és az öcsém rendkívüli toleranciájának...) De, ismerve õket, nem hiszem, hogy örömtáncot jártak,mikor 3 évvel ezelõtt elköltöztünk végre.
Jó mindig érezni a régi illatot,mikor megyünk, igaz,már átalakították a házat, de Hanna emlékszik még, melyik volt a mi szobánk. Néha hallom apu reggeli köhögését, a Kossuth Rádiót (most is mindig azt hallgatja), az ajtónk nyikorgását, az öcsém nevetését a szomszéd szobából; érzem a kelttészta illatát, vagy a pörköltét... Hétvégenként együtt fõztünk anyuval, közben megvitattuk a világ nagy dolgait... Jó volt nagyon.
33 évesen ért véget a gyerekkorom, amikor "önálló" lettem, saját háztartással, családdal. (Ez sem rossz... )
Bár ez így nem is teljesen igaz: gyerek maradok addig, amíg élnek a szüleim,amíg van, aki azt mondja nekem: kislányom... Remélem,még nagyon-nagyon sokáig...
9 komment
Címkék: elmélkedõs
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.