Tizennégy éve is éppen ilyen idõ volt. Meleg és napsütés. Kétszáz ember vonult végig utánunk a falu utcáin, a négyméteres uszályomat az öcsém vitte... Eufóriában telt az egész nap, mintha nem is ezen a földön lettünk volna...

Azóta számtalan próbát túlélt a kapcsolatunk. Nem biztos, hogy más házaspároké ugyanígy túlélte volna. Minket az összes csapás és összes szakítópróba csak jobban megerõsített és összekovácsolt. Mint azt többször megállapítottuk, mi, a fekete-fehér, együtt maradunk jóban-rosszban, míg ásó, kapa meg a nagyharang... Ez már megmásíthatatlan.

Úgy legyen...

Én nem tudom szépen kifejezni magam, hiába szeretném, és gondolkodok, nem tudom szavakba önteni az érzéseimet, de azt hiszem, nem is kell, egy ilyen blogban... Inkább ideteszem Shakespeare egyik szonettjét. Tizenhat éves korom óta ismerjük egymást, azidõtájt gyakran idézgettük ezt.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fûszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idõ ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tõled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

(fordította: Szabó Lõrinc)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.