A kedvencem ez a Mándy Stefánia-vers, a Bóbitával együtt gyakran énekeltem a gyerekeimnek.

Csak csillag õ, csak látomás

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között,
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,
Sás szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog kék jácint mosolya
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda,
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért, szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik,
Kibontja éjem tájain szelíd virágait.

Ez pedig a világ (az én világom) legszomorúbb fotómontázsa. 2007 karácsonyán készültek a képek, a temetõben, Andrissal és Hannával.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.