Ma egy hete kezdődött a betegségük. Jaaajj, nagyon rosszul voltak, főleg Ármin. Mire hazaértünk az orvostól - aki, bár kicsit piros torkon kívül semmit nem talált, de azért elküldött a gégészhez, aki ugyanezt - nem - látta -, 40,5 fokos láza volt. Kitört rajtam a sikítófrász, nagyon megijedtem... ment a hűtőfürdő, a kúp, a Nurofen, együtt és felváltva, semmi... 39 volt a minimum. Lelki szemeim előtt láttam a kicsapódó testfehérjéket a 42 fokon, meghogy a gyerekem elevenen fog megfőni, váááá... Anyum jött segíteni, hogy ne legyek egyedül, mert apjuk anyóséknál konyhát épített rendületlenül. Estére már Hanna is 39,3 volt... És borzasztó, nyálkás hasmenése is lett Árminnak. 2 napig nem tudott lábra állni, felváltva cipeltük anyummal. Aztán, szerdán épp készültem visszavinni a dokihoz, mikor jobban lett... és rohamos javulásnak indult, elkezdett inni, enni, nevetni, szaladni, játszani és rosszalkodni...

Drága kicsi Hannám meg, a 39 fokos lázával csak csendben rajzolgatott, nem hisztizett, nem rosszalkodott, nem értetlenkedett, hordta a beteg öccsének a játékokat, gondozta... Azt hittem, a szívem szakad meg értük. Nem kívánkoztak az udvarra sem, ott volt a sok elhagyott játék, azt hittem, az örökkévalóság lesz ez a pár nap, azt hittem, soha nem lesz vége...

De vége lett. Már csak rossz emlék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.